Fényképek
Írta: Haász Irén
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 501
Fényképek
Eldugott emlékek, megsárgult anyakönyvek, fényképek... Fekete-fehér színeiket nem fakítja az idő, míg élünk, mert belénk ivódtak, szívbe, értelembe, bár anyagi valóságukban is megvannak még… néha elővesszük és emlékezünk.
Egy kedvencem… Vége a templomi szertartásnak, egy férfi kicsi lányt kap fel hosszú ruhájában, kis virágos kosárkával, és beteszi egy taxi ülésére. Mellettük áll a kalapos feleség, Irénke - idős asszony, akár a férfi - és az ifjú pár, akik életük nagy napján az esküvőről kifelé tartva várnak kocsira. Hideg téli szél fúj, új aráját védőn átöleli az új férj. A Kálvin téri evangélikus templomban volt az esküvő, Irénke habos, rózsaszín, hosszú ruhácskát varratott a gyermeknek, és hideg volt nagyon, mert szalagos – masnis fehér fejkötőbe és meleg kabátba bugyolálták. Kis nyoszolyólány, aki kosárkából szórt virágszirmot a lábuk elé. Ötvenhetet írunk. Már elmúlt Rákosi, már vége a kitelepítéseknek, már senkinek sem lett baja abból, hogy templomban tartották az esküvőt.
Az idős férfi Dr. Erdey Pál ügyvéd. Középtermetű, csontos, inas, ritkásan őszülő emberként őrzi a hálás emlékezet, barna szemekkel, tömött, ősz bajuszkával - melyet naponta gondosan nyírogatott - rendkívüli élet és emberszeretettel, jó humorral megáldva, az életet mindig egy kissé szkeptikusan felülről nézve Egy másik képén kényelmesen, görnyedten ül a kerti széken, lábánál kutyája, Don Carlos ugyanolyan nyugodtan, hűvös eleganciával néz az objektívbe. Inas keze a kutya hátát simogatja, lábánál a spániel tálja, másik kezében kancsó, melyből vizet tölt neki. Hózentráger tartja hajtókás, szürke szövetnadrágját, látszik, hogy nyár van, feltűrt ujjú, kigombolt nyakú inget visel sovány testén, nyakán kidagadnak az erek. Háttérben a kis faház nyitott ajtaja, és gyümölcsfák lecsüngő ágai. Csend van a hétvégi telken, nyugalom, ötvenhat nyara…
Pali bácsi jogi egyetemet végzett. Féltve megőrzött, többi képén kollégái körében üldögél, makulátlan öltönyben, gondosan nyírott bajusszal valamilyen évfordulón, vagy összejövetelen, általában a középpontban. Száraz humora, jókedvű anekdotái, éles elméje lenyűgözte a kislányt. Nem ragadt le a napi problémáknál, széleskörű érdeklődés jellemezte kultúra, politika, és minden más iránt, hiszen eredetiben olvasta Homéroszt és Schillert, tájékozott volt az irodalomban, és értékes könyveibe, melyeket egy zárható üveges szekrényben tartott, neki is gyakran bepillantást engedett, alighogy megtanította a könyv értékét, és azt, hogy vigyázni kell rá. Fura mód a kislány így előbb böngészgette az Új Idők bőrbe kötött évfolyamait, s bennük Thomas Mannt, vagy a nyugatos magyar írókat, mint a Dörmögő Dömötört, melyre iskolába kerülvén előfizettek neki. Rajongott nevelőapjáért, az ügyvédért, és ez kölcsönös volt, még akkor is, ha bakfis korában később néha – nagyon ritkán s mindig a gyermek hibájából – viták is előfordultak. Csodálatos, jó ember volt, az önzetlen jóság és szeretet megtestesülését jelentette ösztövér alakja, a bizalom és biztonság érzését, ami körüllengte a kislányt, mint ritkán elszívott néhány cigarettája füstje.
Apja, más, megbarnult képek tanúsága szerint bútorgyáros volt, joviális, termetes, pocakosodó polgár, kinek feltűzött hajú, bögyös felesége fodrokkal és csipkékkel csinosítva ül az általuk gyártott garnitúra foteljében. Egy vagy két gyermekük születhetett Pali bácsin kívül, ő csak egy rokonáról tudott, aki túlélte a háborút, neves karikaturista lett felnőtt korában, és Zuglóban lakott egy vadregényes kertes házban, ahol nagyon ritkán meg is látogatták.
Felesége, Irénke szép fiatal nő volt valaha, de amikor az élet összesodorta őket, már idős, vizesedő lábú, elnehezedett asszony, akinek bátorságát az idős korukat átformáló lépéshez, egy hároméves kislány örökbefogadásához, nem múló csodálattal bámulom. Irénke szülei az évszázad fordulója előtt az ukrajnai Lembergből költöztek Magyarországra a pogromok nélküli élet reményében, s egy világháború után a másik borzalmait már nem tudták túlélni, eltűntek az emberi gonoszság viharában. De Irénkének és gyermekeinek sikerült megmenekülni, és átvészelni a háborút a svéd követség papírjaival, felfoghatatlan kockázatokat vállalva. Hogy ezek mik voltak, soha nem részletezték – emlékezni sem akartak rá, a háborús évekről vonakodtak beszélni. Kevés rokonuk maradt életben, ők már a háború előtt Amerikába emigráltak, Pesten pedig egy másik rokon, aki a Kisgazdapárt ismert prominense volt évekig, de vele nem tartották a kapcsolatot.
Irénke az angolkisasszonyokhoz járt iskolába valaha, ennek következtében perfekt beszélt németül, akárcsak Pali bácsi. Ha nem akarták, hogy a gyermek tudja, miről folyik a szó, mindig átváltottak németre, márpedig politikáról, háborúról, fekete autókról, Hitlerről, azaz veszélyes dolgokról szinte soha nem tárgyaltak előtte. Hányszor hallotta:– Nicht for dem Kind…
Irénke fiatalon ment férjhez, szerencsés választottja bankember volt, akivel kellemesen és szeretetben éltek együtt, s akitől három lánya született. Férje hét évvel idősebb nála, az egyik jelentős bank igazgatója volt, Irénke emlékei szerint náluk dolgozott rövid ideig Rejtő Jenő is. A háború végzetes hatással volt mindkettejükre: a fantasztikusan egyedi humorú, zseniális író munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában, flekktífuszban, a bankár pedig tüdőgyulladást kapott, és három hónappal a penicillin behozatala előtt fejezte be életét, a sors keserves fintoraként.
Míg férje, Richárd mellette volt, Irénke is jómódú nagypolgári asszonyok életét élte, bár lányai nevelése mellett nem csak abbáziai nyaralásokra, karlsbadi fürdőkre és más üresnek mondott szórakozásokra jutott ideje. Ilyen is volt; de emellett a belvárosban, nagy forgalmú helyen üzemeltetett cukrászdát tíz tagból álló személyzettel, ennek minden ügyét ő intézte, s ez valószínűleg elég sok idejét lefoglalta. Később azután államosították az üzletet. Egyik nap még árulták a süteményeket, másnap hivatalos emberek megszállták a boltot, lehúzták a redőnyt, szélnek eresztették a személyzetet, Irénke ott állt megfürödve. Tizenkét szobás nagypolgári házuk az idők folyamán Jókai utcai tágas, négy szobás lakássá töpörödött, ami a körülményekhez, a háború utáni lakáshiányhoz képest főúri elhelyezkedést jelentett. De soha egy árva szóval nem panaszkodott sorsra, kormányra, sem akkor, sem később.
Gyermekeinek apja ekkor már nem élt. Halála után egy-két évvel ment férjhez Irénke Pali bácsihoz, aki a bankár jó ismerőse, barátja volt, és ami a fő, agglegény. Valahogy nem nősült meg eddig, elkerült minden asszonyi furfang állította házasulási csapdát, de régóta csodálta Irénke jó kedélyét, és azt a tulajdonságát, hogy bármilyen emberrel percek alatt szót értett. Összekapaszkodtak hát öregkorukra, és soha nem volt okuk megbánni ezt a döntést. Halálukig egyetértésben, szeretetben éltek, a régi módi szerint magázódva. Pali bácsi jó természete, derűje, kissé flegmatikus életszemlélete találkozott felesége határozott, célratörő, nagylelkű egyéniségével. Kiegészítették és elszórakoztatták egymást. Komoly veszekedést a gyermek sohasem hallott tőlük, pedig egyre összébb szorultak, óhatatlan tanúja lett volna nagyobb vitáknak…
Irénke gyermekei közül már csak a fényképen látható menyasszony, legkisebb lánya lakott velük, amikor a kislány odakerült; ő sem sokáig, rövidesen két kisebbre cserélték a négyszobást, hogy Erikának is külön lakás legyen. Erős, izmos, határozott lány volt Erika, versenyszerűen kézilabdázott, a szövetségben ismerte meg férjét is, akivel akkor házasodott össze, amikor Irénkéék magukhoz vették a kislányt, fizetségül a Sors kegyéért, hogy életben maradhattak.
A rettegés hónapjaiban tett fogadalom talán önálló életre kelt, a kislány szinte kiválasztotta őket magának, már két éves korában. A hétvégi telek szomszédságában lakó nyolcgyerekes családból őt ismerték meg először, ő kérezkedett be kutyát simogatni és cseresznyét szedni, ő segédkezett palántázáskor, és hallgatta bámuló, nagy szemekkel beszélgetéseiket a kis sámlin ülve. Előbb csak egy napot, majd kettőt, azután egyre több időt töltött velük, s a fogadalom teljesítése szinte magától értetődő módon adódott a kislány ragaszkodásából…
S kerül elő a többi fotó is… bizonyítványok, születési, házassági és halálozási anyakönyvek… telnek a percek, órák, egymás után merülnek fel feledni vágyott vagy felejthetetlen arcok, városok, események… Sorsok és hangulatok villannak fel, könnyeket vagy nevetést kicsalva, örömmel vagy szégyenkezve, mert ma már másképp csinálnánk… megértünk és elborzadunk, de levonjuk a tanulságokat is, mert anélkül nincs élet…
Sírunk és nevetünk. Emlékezünk.