Fenntartható boldogság
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 151
Fenntartható boldogság
Zente úgy lépett át a kerítésen, mint aki hazajár, és valahol legmélyen így is érezte.
Hónapok óta tört be ide heti rendszerességgel. Előtte sokáig figyelte a ház lakóit, egy
középkorú házaspárt, akárcsak a többi áldozatát, és a gondos előkészületeknek hála soha
semmilyen atrocitás nem érte itt. Ahogy bejutott a kertbe és beleveszett a gyümölcsbokrok
sűrűjébe, nagyobb biztonságban érezte magát, mint bárhol.
A gyermekotthonban résen kellett lennie, hogy elkerülje a zaklatást, és az iskola még
rosszabb volt. Az eddig megélt tizenkét évéhez egy felnőtt magassága társult, és amikor év
elején ebbe az iskolába került, az osztálytársai elkönyvelték többször bukott, veszélyes
intézetisnek. Bár a jegyeivel sosem volt baj, az nem volt titok, hogy rossz magaviselet miatt
tanácsolták el az előző iskolájából, nem érte hát meglepetésként, hogy nem barátkoznak vele.
Éppen úgy kerülték őt, ahogyan ő is elkerülte az intézetis kemény magot.
A bejárati ajtó felé tartott. Azt tervezte, hogy megdézsmálja a konyhaszekrényben tárolt
pénzes kazettát, amiben mindig halomban álltak a húszezresek. Hol több, hol kevesebb. Az itt
lakó fószer láthatóan készpénzben intézi az üzleti ügyeit. Talán ő is tilosban jár, és ezért nem
jelenti fel a fiút. De az is lehet, hogy észre sem veszi a hiányt, mert a vastag kötegből Zente
mindig csak egy-két darabot tulajdonít el, ha a férfi nem számolja át naponta a vagyonát, fel
sem tűnhet neki a lopás.
Az ajtóhoz érve előhúzta az álkulcsot a zsebéből. Miközben kipattintotta a zárat,
megkarcolta a kulcslyuk környékét. Bennrekedt lélegzettel húzta végig ujjbegyét a friss
karcoláson és az amellett futó régebbi sérüléseken, amelyeket szintén ő okozott. Maxi, aki
megtanította neki a fogásokat, most forog a sírjában. Jobban kell koncentrálnia az álkulcs
használatakor!
Zokniban szaladt végig a lakáson a konyháig. Tudta, hogy nincs itthon senki, látta
távozni mindkettőjüket. Leemelte a konyhaszekrény felső polcáról és felnyitotta a pénzes
kazettát. Hangosan káromkodott. A kazetta üres volt. Mérgében legszívesebben földhöz
csapta volna, de uralkodott magán. Ez a legbiztosabb ellátóhelye. Ma lyukra futott, de ennyi
belefér.
Visszatette a kazettát a helyére és távozott. Felhúzta a cipőjét, az udvarra lépett. Nem
akarózott mennie. Mihez kezdjen magával? Pénz nélkül még moziba sem mehet. A kertben
téblábolt, amikor meglátta az éretten csüngő cseresznyéket. Miközben a fára kapaszkodott,
már érezte a szájában a gyümölcsízt. Két kézzel tömte magába a cseresznyét, a magokat a fa
alá, a magas fűbe köpködte. Tekintete végigpásztázott a kerten és a házon, végül a pincelejáró
ajtaján állapodott meg. A vasalt ajtó zárját többször próbálta már feltörni, sikertelenül. A
kudarcok számával egyre titokzatosabb képzetek társultak agyában a pincével. Fegyverekkel
teli ládák, pénznyomásra alkalmas nyomólemezek, ékszerekkel megtömött zsákok,
puskaporos hordók jelentek meg a képzeletében.
Szélesedő vigyorral bámulta a résnyire nyitva felejtett ajtót, majd a földre huppant és a
lejáróhoz szaladt. Az ajtó nyikorgás nélkül tárult ki, Zente belépett és kitapogatta a kapcsolót.
Gyenge fény hullott a plafonra szerelt armatúrákból a poros helyiségre, a lépcsősor alján
kiszélesedő tér szélei a sötétségbe vesztek. Zente lesietett a lépcsőn a pincébe, odalent
egymásra halmozott dobozok és tömött nejlonzsákok fogadták. Megnyomkodta a zsákokat, a
dobozokat rázogatni próbálta. Csalódottan nyugtázta, hogy ékszereket vagy puskaport itt
aligha fog találni. Az egyik doboz tartalma fémesen pendült. A fiú végighúzta az ujját a
ragasztószalagon, aztán bicskát rántott. Ekkor hallotta meg a motozást.
– Te vagy hát – mondta egy nő.
Zente rákapta a tekintetét, és felismerte benne az itt lakó asszonyt. Rámarkolt a kés
nyelére.
– El az útból vagy megszúrlak!
A nő oldalra lépett, széket húzott a sötétből a derengésbe és nyugodt lassúsággal
leereszkedett rá. A fiú orrlyuka kitágult, miközben bökött egyet a nő felé, ám a kés
megremegett a kezében.
Újabb alak jelent meg az ajtóban, magas termetével kitakarta a lejutó napfény javát.
– Nem tenném a helyedben! – mordult a fiúra, aki tétován leengedte a kezét, végül
bosszúsan becsukta a kést.
– Bejöttem ide, na és? Nem tettem el semmit. Motozzanak meg nyugodtan.
– Pont olyan heves, mint Andi volt – nézett fel a nő az érkező férjére.
– És éppen annyi idős, mint amikor…
– Honnan tudja, hány éves vagyok? – torkolta le Zente.
– Elég régóta látunk vendégül ahhoz, hogy tudjuk, ki vagy.
A fiú ijedten rebbent hátra és a dobozoknak ütközött. Aztán pimasz vigyor jelent meg az
arcán. Mintha eleve így tervezte volna, a porba ült és cigisdobozt halászott elő a zsebéből.
– Kérnek? – kérdezte gúnyos felhanggal, miközben rágyújtott.
– Nem, kösz – felelte a férfi, de egyik felnőtt sem adta jelét, hogy helytelenítené, amit
tesz.
A fiú sóhajtott. Nagy ritkán beleszívott a cigarettába, de inkább csak tartotta az ujjai
között.
– Mit érdeklődnek utánam? A zsarukra várunk? – faggatózott.
– Nem hívtuk a rendőrséget. Csak bekavarnának – somolygott a nő.
– Akkor? Laposra fognak verni? Azt hiszik, beijedek?
A férfi jókedvűen felelte:
– Ha meg akarnánk verni, szerinted nem kerítettünk volna rá sort hamarabb?
– Akkor engedjenek ki!
– Örülnöd kéne, amiért végre lejutottál a pincébe.
– Azt hittem, valami igazán értékeset tartanak itt, hiszen jobban zárják, mint a házukat,
de ez egy dögunalmas hely – vágott egy pimasz fintort Zente.
– A titkok lényege, hogy nem fedik fel magukat csak úgy.
– Beavathatnánk őt is – vetette fel az asszony.
– Megkaphatná Péter szobáját. Andinak és Márknak is megfelelt – fűzte tovább az ötletet
a férfi. – Csak áll ott kihasználatlanul. Neked is jólesne egy kis izgalom, ne tagadd.
A nő összecsapta a kezét, miközben felállt. – Ezt meg is tárgyaltuk.
– Maguk meg miről beszélnek? – horkant fel a fiú.
– Kevesebben lakjuk ezt a házat, mint kéne – közölte a nő.
Zente bántón felnevetett. – Mér’ éppen nekem mondja ezt?
– Úgy tűnik, szeretsz ide járni – rántott a vállán a férfi.
– Lopni, tata! Nem tűnt fel? Kilopni a szemüket is!
– Nem olyannak látszol, mint aki meglopja azt, aki szereti.
A fiú megszívta a cigarettát, a nő szavaira hirtelen fújta ki a füstöt.
– Engem nem kell szeretni! – kiáltotta, és sikertelenül próbált elnyomni egy köhögést.
– Hát jó – adta meg magát a férfi. – Akkor felhívom a rendőrséget. Menjünk fel a házba,
amíg ideérnek. Van pár szelet csokitorta a hűtőben. Jól fog esni a cseresznyére.
A nő előre ment, a férfi pedig, miután elvette a bicskát, a karjával mutatta az irányt a
feltápászkodó fiúnak, aki tanácstalanul nézte az ujjai közül lógó cigarettát. Váratlanul oda
nem illőnek érezte, és most attól is idegenkedett, hogy itt széttapossa.
– Fent kapsz hamutálat – mondta a férfi, és a közvetlen stílusától Zente fejében átbillent
egy kapcsoló.
– Sütit? – kérdezte a nő a konyhaajtóban állva, mire a fiú megsimította a hasát.
– Talán később.
– A cseresznyék – nevetett fel a férfi. – Megnézed a gyerekszobát? – A folyosó végére
sétált, közben rácsapott az egyik útjába eső ajtóra. – Ez a fürdő, ha kellene.
– Aha – mondta Zente mellékesen. A falakon csüngő bekeretezett fotókat tanulmányozva
ballagott a két felnőtt között. A képek csillogó szemű vagy teli szájjal nevető gyerekeket
ábrázoltak, valamennyien Zente korosztályához tartoztak. – Ezek kik?
– Peti, Andi és Márk. Ők használták a szobát előtted.
– Hol vannak most?
– Velük már befejeztük a munkát.
– Maguk nevelőszülők?
– Igen, ez elég jó kifejezés – hagyta rá a férfi, közben kitárta az utolsó ajtót. – Na,
tetszik?
Zente belépett a gyerekszobába. Hirtelen nem is tudta, mit nézzen meg legelőször. Annyi
holmi volt oda behordva, amennyit az egész intézetben, ha látott, és ez mind egyetlen
gyereké!
– Hű – summázta.
– Csak rajta! – nógatta a nő.
Zente még nem járt ennyire mélyen a lakás belsejében. Hamar megtalálta a készpénzt,
más pedig nem érdekelte. Most belépett a szobába. Tekintete már nem rebbent ide-oda, célzott
alapossággal térképezte fel a helyet. A társasjátékokhoz lépett, és leemelte az egyiket, amelyet
vitorláshajók díszítettek. Kalózok, állt rajta. Zente a földre telepedett a játékkal, félredobta a
doboztetőt, és kihajtogatta a tengeri térképet ábrázoló táblát. Középen Tortuga szigete volt
látható, két oldalán a spanyol és a francia partok.
– Játszanak velem? – nézett fel vágyakozva a házaspárra, akik összevillanó tekintettel
ültek le mellé a szőnyegre.
A dobozból műanyag vitorláshajók kerültek még elő, valamint kalóz- és kincskártyák. A
szabályok nem voltak túl bonyolultak, az győz, aki a legtöbb kincset rabolja össze, vagy
egyedüliként éli túl a rajtaütéseket.
A nő felállt és egy tálcát vitt be a konyhából, rajta három pohár üdítővel és egy tálka
süteménnyel. Letette, és mielőtt visszatért volna a játékhoz, fényképsorozatot készített Zente
túlgesztikulált mozdulatairól. Biztos volt abban, hogy több fotó is remekbe sikerült.
Zentét elragadta a játék, észre sem vette, hogy hagyják nyerni. Amikor már csak az ő
hajója maradt játékban, a házaspár felállt.
– Magadra hagyunk, fedezd fel nyugodtan a birodalmat – intett körbe a férfi.
– Élete legboldogabb napja – mosolyodott el a nő, már kettesben, a konyhában.
– Kár, hogy nem adható örökbe. Akkor tovább fenntartható lenne ez az állapot. Esetleg
hagyhatnánk, hogy néha még eljöjjön.
Az asszony komolyan a férje szemébe nézett.
– Nem várhatjuk meg, amíg köthető lesz hozzánk. Akkor már nem tehetünk érte semmit.
A férfi kelletlenül bólintott. Amíg a gyerekszobából kiszűrődő zajokat hallgatták, beállt a
sötétség. A nő az órájára nézett, és felállt. – Már biztos hatott az altató.
Visszamentek a szobába. Zente az ágyra heveredve aludt, fülén fekete-piros
fejhallgatóval. A férfi ellenőrizte gyenge pulzusát, aztán a csuklója belső oldalára szorította a
hüvelykujját, hogy felduzzassza az ott futó ereket. Elvette a felé nyújtott fecskendőt, és egy
utolsó, megerősítő pillantásért felnézett a nejére.
A méreg percek alatt végzett a fiatal testtel. Zente ugyanúgy feküdt az ágyon, arcán
halvány mosollyal, mintha csak aludna. Betekerték az ágytakaróba, és nem gyújtottak villanyt
a verandán, amikor a pincébe cipelték a holttestet. A dobozok mögött a fiú méretéhez készült
zsalu előkészítve várta őket. A nő abba a pózba rendezte Zentét a zsalu deszkái közé, ahogyan
az ágyban rátaláltak, a férje közben lapáttal keverte el a szárazbetont a vízzel.
– Mosolyogj örökké! – mondta a nő, mikor az elkészült szarkofág fölé hajolva Z betűt
rajzolt a dermedő anyagba, majd szeretettel végignézett a régebben készült betontömbökön. P.
A. M., formálta némán a szája.
A lakásba visszatérve jóleső fáradtság kerítette hatalmába őket. Nagy napon vannak túl.
– Igyunk Zente örök boldogságára – ereszkedett le a konyhaszékre a férfi.
A nő kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, hogy elővegye a bort, ekkor akadt meg a szeme a
csokoládétortán. Felsóhajtott. – Nézd csak, ezt meg sem ette.
A férfi hümmögve bólogatott. – A szeretetre jobban éhezett.