Fekszem
Írta: Fövényi Sándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 238
Fekszem
fekszem az ágyon, nézem a szobát,
a sarkában málló tapétát,
pizsamámból a fény csinál rabruhát,
ahogy beoson a redőny résein,
mintha száz éve be lennék zárva,
csak gyűlik-gyűlik az ember álma,
melyekben hol pusztít, hol öl, hol szeret,
arcán a magány penészes borostája,
szemében közöny, már nem számít,
hogy a penge rossz helyen sercegett,
és sós illatú rózsákat rajzolt bőrére.
kinn a diófák már feladták,
rozsdás nyálát rájuk köpte az idő,
a fű sem nő, reggelente
köd csörömpöl rajtuk, de lehet
a postás csengetett, egyszer-kétszer, kit érdekel,
el kellene menni valahová,
de hol van az a hely, ami néhány
percre átölel, mint a régi kedves karja,
lám, hogy tépi, marja ez a szívet,
s húz csattanó ívet, akár a villanydrót,
ha a madarak égbe rúgják maguk róla.
talán nyolc óra, talán tíz, érzem, múlok,
fakulnak a rám horgolt fényhúrok,
vénül körülöttem a levegő, s hiába veri
hosszú szálkás eső a házat,
a levélszekrénybe gyűrt számlákat,
hiába ázik biankó boldogságom itt a balon,
itt, itt, hol egymagamba lakom,
monoton emelkedik-süpped mellkasom,
bezárták szirmaik bőrömön a rózsák,
rám alvadt az az ősz, konok-hallgatagon.