Fejlődés
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 295
FEJLŐDÉS
Pontként születtem, azt sem tudom, hogyan. Én voltam a világegyetem, rajtam kívül csak a fény volt, és a fény hiánya. S a fény, ami körülölelt, engedte tudnom, hogy teremtettem. Nem magamtól vagyok, kiterjedés nélküli létemet valakinek köszönthetem. Valakinek, akit egyfolytában kutattam, de nem találtam, se magamban, sem a fényben. Akkor bennem nem volt idő, nem volt mozgás. Csak fogyó örökkévalóság, mérhetetlen pillanat. Álom, amire nem lehet emlékezni, mert csak pulzál, a jelen félrelöki, megszünteti a múltat, minden nyomtalan és jeltelen, változó és örökérvényű.
Nem tudtam, hogyan lettem és mi lesz utánam. Nem is merült fel, hogy nem lehetek öröktől, hiszen semmihez sem hasonlíthattam semmit. Hittem, hogy rajtam túl is van valami, néha érzékelni is véltem. Talán része vagyok valaminek, lehetnek hozzám hasonlók is. Ahogy alattam is, nálam fejletlenebbek. Róluk tudtam, ők voltak a közegem. Belőlük épült fel egydimenziós létem. Ők vettek körül, a teljes semmi elemei.
Nem tudom, hányszor voltam pont. Egyszer sem, vagy végtelenszer? Mind, mintha egy lett volna, vagy egy sem, különbség nélkül. Aztán egyszer arra riadtam – talán egy halálhoz hasonló pontszerű végtelenség, a fény egy fotonnyi előrehaladása vagy egy csillagköd születése és összeomlása telt el – hogy enyém a sík. Megadatott a mozgás, de cserébe elveszett a végtelenség. Mint repedt edényből a víz, folyt el a lét, s a felszínen cikázva tudtam, nem mondta senki, nem tanultam és nem tapasztaltam, de biztosan tudtam, hogy elér majd a rés, beszippant, s onnantól nem leszek az, aki vagyok.
A sík – mindannyian emlékezünk rá – olyan, mint egy lyukacsos semmi. Elemei távolabb vannak egymástól, mint két csillag, persze nagyságukhoz képest. A sík lény úgy siklik köztük, mintha ott is lenne valami, ahol nincs semmi, szabályok, törvényszerűségek, vonzások és törvények pókhálóján. Akár, ha szilárd talajon haladna. Igen, a semmi is megtartott, mert nem volt, ahova kipottyanhattam volna a két dimenzióból. Ott már találkoztam ugyanolyan körülhatárolt lényekkel, amilyen én voltam. Ugyanolyan? Nem tudom, nem volt semmiféle képem magamról, nem is lehetett. Fel se merült a vágy, hogy képet alkossak a lényről vagy valamiről, amiben az a képzet volt, hogy én vagyok. Másokon keresztül sem tudtam volna következtetéseket levonni arról, hogy milyen is lehetek, mert minden, amit érzékeltem, hosszabb-rövidebb szakaszként jelent meg előttem, s csak sejthettem, hogy e szakaszok némelyike vagy legtöbbje nem egyenes. Valamennyire kommunikáltunk, ütközéseinkkel jeleztük a másiknak, hogy ott van valami, túl az énen. Némelyik többször próbálkozott, ebből azt a következtetést vontam le, hogy felvenné a kapcsolatot, de ez a legtöbb, ami telik tőle. Én se tudtam többet, de így jeleztük, hogy létezünk. És a lét így teljes volt, nem lehetett többre vágyni. Tele volt indulatokkal, akciókkal és reakciókkal, minden végtelen volt, tökéletes, nagyszerű, minden baj csak kintről jöhetett, a megismerhetetlen, befogadhatatlan világból.
Most és itt. Nos, ezt nem kell különösebben bemutatni. Csak a bizonytalanságról szólnék. Mert az egy- és kétdimenziós világban nem volt születés és fájdalom, és halál sem, ahogy viszont itt van. Vajon ez ennek a világnak a terméke, vagy odaát, a pontban is elromlottak a dolgok? Ahogy a pontból nem tudtam elképzelni a síkot és a síkból a teret, hát most sincs képem arról, mi jöhet ezután. És lehet, hogy az előző két világ nem emlékeimben, hanem csupán képzeletemben él. Nem is él.
Közben látok a billentyűzeten két idétlen kézfejet, ha bandzsítok, az orromat is. A szoba köröttem végtelen számú síkból áll, s mindegyik sík végtelen számú pont. Ez aztán a gazdagság!
A történelem és az irodalom a negyedik dimenzió tudománya. Segít valaki megérteni?