Fehér és Fekete
Írta: Nagy Antal Róbert
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 303
Fehér és Fekete
Lassan úgy érzem, elfáradnak tagjaim.
Szivarfüstben úszó elhomályosultság:
álom nehezedik lekonyult fejemre,
mint egy kis virágra az éltető harmat.
Egy pillanat töredékéig így vagyok:
önmagamon csüngök háló és pók egyben.
Aztán felébredek, de bizonytalanság
ez a behatároltság. Egy emberöltő
csodás álmom, és talán nem a valóság.
Lecsöppenő harmat, riadt keresztes pók.
Elég volt belőled mostohatestvérem!
Izgató volt és lesz minden ismeretlen,
de elég volt ezerszer halált idézni!
Véres sakktábla voltam, lezárom múltam.
Újra megmozdulnak nagymester-kezeim.
A vödörben felhúzott remény-töredék:
elfogytak belőlem a szomjukat oltók.
Többé nem meríthet kutamból a halál.
Felrakosgatom szép sakkfiguráimat.
Feketék, fehérek, mert tarka az élet.
Gyönyörködöm bennük, többé nem harcolnak.
Nem sakkozik senki vad lelkem mezein.
Nem ugrasztja egymásnak senki sem őket.
Nem lesz vak figura-harc, szörnyű öldöklés,
örök, értelmetlen áldozat-háború.
S mint fehér a feketével nyugalma:
végigszántja lelkem az utolsó játszma.
Sakktáblám mozgatom ellenfélre várva.