Falak mindenhonnan
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 napja
Megtekintések száma: 16
Falak mindenhonnan
Fáradt, kába félálomban jönnek elém. Mindenféle fal, sok írással. Vannak köztük ősi ákombákomok, kőbe karcolt vonalas betűk, görög, latin, gót és cirill is. Néhány újabb falon ceruzás, némelyik szépen ívelt. Mindegyik írás valamilyen groteszk esszenciája egy kifacsart léleknek.
Felriadok. A hajnali nap keskeny, éles fénye fókuszba hozza a priccsel szemközti feliratot.
Néhány sor kínrím alatt ott a következtetés: "Itt fogsz megdögleni".
Először nem igazán értettem, miért hoztak ide, nem csináltam semmi rosszat. Én csak egy halászféle voltam.
Álmomban láttam, hogy régen, voltak a falak mögött próféták, olyasfélék, akiknek a hivatalos vallás helyett volt merszük csak hinni és szólni. Voltak forradalmárok és ellenforradalmárok. Művészek, akiket mindenki értett, csak azok nem, akiknél a cellakulcsok voltak, de volt sok közember is mint én, akik semmi nagyot nem tettek, nem értettek különleges dolgokhoz, csak őszintén kérdeztek. Egyik sem volt rosszabb nálam.
A léptek döngése az ajtó előtt marad abba. Reszelős hang szól, hogy ébredjek, visznek kihallgatásra. Összeszedem magam. Várok. Közben a szemem a sorokat pásztázza.
Annyiféle ember volt már itt. Sokukra hallgattak a többiek, mintha hatalmuk lett volna, de nekik az nem kellett, nem éltek vele. Valószínű ez volt a bűnük.
Rájöttek, hogy a világunkban a hatalom már mindenkitől független valóság, ami a miénk volt, amíg egy almáért el nem adtuk. Most, mint egy sárkány, lehet, hogy engedi, hogy a hátára kapaszkodjunk, élvezzük, hogy repülhetünk, lehet, hogy még tüzet is okád a kedvünkért, és egy csapással eltöröl házat, falvat, de uralni soha nem tudjuk. Az, előbb-utóbb beépít minket magába és csak egy páncélpikkellyé válunk a bőrén. A része leszünk, védelmezője, de ha akarja, levedli, és végül csak gyermekek játszanak a kiszáradt élettelen szaruval.
Nyílik az ajtó, és rám teszik a bilincset. Ezt előbb-utóbb rárakják az emberre: Vagy a kezére vagy a fejére, gondolataira.
A folyosó hosszú és sivár. A végén a kihallgató. Belöknek az ajtón, és becsukják mögöttem.
– Üljön le.
– Miért zártak be?
– Az mindjárt kiderül. De itt én kérdezek!
A hang üres volt. Nem volt benne sem lendület, sem indulat.
– Mit tud az időjárás csinálóról?
– Semmit. Egyszer láttam csak.
– És Alfredóról a borbélyról?
– Nem ismerek semmilyen Alfredót.
– Azt tudja, hogy hol van most a csillagjárónak nevezett személy?
A szó, a név mellbe ütött. A csillagjáró a barátom. Persze fogalmam sincs, hogy most hol jár. Néha meglátogat, és még tanítgat is, de még nem nagyon megy nekem.
– Tehát a csillagjáró érdekli – válaszoltam. Tudtam, úgysem tudom eltitkolni, hogy találkoztunk. – Fogalmam sincs hol van. Soha nem mondja meg, hova megy.
– Mikor látta utoljára?
– Talán két hónapja.
– Miről beszéltek?
– Általánosságokról, semmi különösről.
A fickó rám nézett az üres savó szemeivel. Vizslatott kicsit, majd visszanézett a papírjába:
– Március harmadikán volt magánál! Előtte meg január 21-én. Tavaly ötször találkoztak.
Nos, van ez az ismeretlen nevű, ismeretlen állampolgárságú és ismeretlen helyen tartózkodó személy, aki rendszeresen látogatja magát, órákat töltenek el együtt, és mégis maguk semmiről nem beszélnek.
– Igen, csak általánosságokról.
A szék feldőlt ahogy a fickó felugrott és rám ordított:
– Ne nézzen hülyének engem, mert nagyon megbánja!
Összerezzentem. Pontosan tudtam, hogy ez a koreográfia része, mégis hatott. Erőt vettem magamon.
– Most be fogja hívni a verőlegényt, és kapok a pofámra, csak a hatás kedvéért – válaszoltam nyugodtan.
Megdöbbent. Felrúgtam a játékszabályokat. Nem szokta meg, hogy nem nála van az irányítás. Újra próbálkozott, kicsit nyugodtabb hangnemben.
– Szétverethetem azt a fene nagy pofáját.
– Megteheti, de utána már nem fogok tudni értelmesen beszélni.
Valószínű, tanulhatta az akadémián valamikor, és rájött, hogy ez most nem boxmeccs, hanem sakkjátszma. Felállította a széket és visszaült.
– Tudja, hogy azt csinálhatok magával, amit akarok?
– Hogy jelen pillanatban hatalma van felettem? És ha kiderül az igazság?
– Az igazság az, amit én mondok. És csak az derül ki.
– Tudja, van a Gréve térre néző régi városháza pincéjében egy fal, amire többen is írtak a francia forradalomból. Egymásnak üzengettek. Szép kis lista lett ott a kivégzők kivégzőinek kivégzőiből. Mindegyik "Szabadság, egyenlőség, testvériség"-gel írta alá. Ugyanaz a jelszó, ugyanaz a cél, ugyanaz a guillotine.
– Most tényleg engem akar fenyegetni?
– Nem, dehogy! Csak a hatalom esetlegességére akartam felhívni a figyelmét.
– Szerintem maga is tudja, hogy nincs abban a helyzetben, hogy felhívja bármire is a figyelmemet. Nos, két lehetséges kimenete van ennek a beszélgetésnek. Vagy együttműködik velünk, vagy jobb esetben hulla, vagy egy megtört, meghasonlott használhatatlan emberi roncs lesz, aki már nem tud nekünk ártani.
– Nincsenek kétségeim, hogy előbb utóbb mindent elmondok, amit hallani akar. A kérdés az, hogy ebből mennyi lesz az igazság, és mennyi lesz az, amiről csak maga gondolja, hogy az, és velem kényszerből igazoltatja.
– Ne legyenek illúziói az igazságról – szólt rám keményen.
– Nincsenek. Pontosan tudom, hogy a hatalomnak saját igazsága van, és azt hirdeti, sulykolja, amíg mindenki abban hisz. Még az sem érdekes, ha a túl rövid ruhája alól kilátszik a rútsága. Ha elég sokszor mondja, az emberek elhiszik, de ahhoz, hogy ezt működtetni tudják, különbséget kell tenniük az információ és a dezinformáció között. Az erőszak ebből a szempontból nem igazán jó módszer.
– Higgye el, a módszerek tekintetében nagyon kreatívak vagyunk – válaszolta, írt valamit egy lapra, majd a fiókba tette.
– Miért pont én? Soha nem politizáltam, soha nem érdekelt a hatalom, én nem jelentek veszélyt magukra.
– Ez nem így van. Bárki veszélyes, akit nem mi irányítunk, aki túl szabad. Bármikor lehet belőle potenciális ellenség. Ha csak arra figyelnénk, hogy pillanatnyilag ki akar ártani nekünk, akkor nem sokáig maradhatnánk meg a hatalomban. És igaza van. Hatalom független tőlünk, előttünk is volt, és utánunk is lesz, de nekünk nem mindegy, hogy mi milyen szerepet töltünk be. Mindenki szolgája valaminek, és egyben a haszonélvezője.
– Rengeteg ember van, nem irányíthatják mindegyiket.
– Ez igaz, de van, akit nem is kell, mert sodródik a tömeggel, van, aki körül elég egy kis burkot létrehozni, és már sem hallatszik ki a hangja. És van nagyon sok konformista, akiknek elég a legkisebb társadalmi nyomás.
– És velem mit akarnak?
– Ez attól függ, mit hajlandó elmondani. Játsszunk nyílt lapokkal! Nekünk nem maga kell. Ha beszámol a beszélgetésekről, elengedjük, és ha meghúzza magát, rendben lesz minden. Ha esetleg még később súg is, ... á, de magának nem kell a hatalom. Meg is zsarolhatjuk, de annak sem jobb a hatékonysága, mint a verésnek. Informátorunk meg van. Túl sok is.
– Higgye el nem tudok érdemben mit mondani. Az időjárás csinálóról csak hallottam, de állítólag itt volt maguknál egy darabig, tuti többet tudnak róla, mint én. A csillagjáróról meg már így is mindent tudnak, gondolom figyelik az összes barátját. A beszélgetéseink meg személyesek, semmi nem hangzott el a politikáról vagy a hatalomról. Ha ő egy forradalmár lenne, akkor sem maguk lenne a célpontja. Egy szót sem beszélt magukról. A harmadikról, a borbélyról meg még csak nem is hallottam. Mit csinált?
– Semmit. Egy kreatív öregúr, de érdektelen figura. Kontrollcsoport. Csak hogy tudjuk ki hazudik nekünk. Olyankor bevallanak róla bármit. Persze néha el kell játszanunk, hogy sáros, és időnként berángatjuk. Nem is sejt semmit sem. Maga viszont már az elején eldöntötte a kérdést.
– Mit döntöttem el?
– Azt, hogy itt marad. Beszélni nem akar. Verni nem érdemes. Elengedni meg nem tudjuk, csak felbuzdítaná a csillagjáró többi barátját. Szóval addig marad itt amíg még épelméjű.
Végeztünk is – nyomta meg a gombot.
Az ajtó kinyílt és az őr elindult felém.
– "Z" típusú! – bökött felém a fickó.
Az őr bólintott, és kilökött a folyosóra.
A priccsen fekve újra és újra hallom: "addig marad itt, amíg épelméjű". Mondhatom gyönyörű kilátások.
Aztán eszembe jut csillagjáró. A hajnalig tartó beszélgetések. Az első lecke az időn és téren kívüli világról. Na meg a sikertelen próbálkozásaim a csillagjárásra. Azt mondta az a legnehezebb, hogy elhiggyem, a többi már könnyű. Most megvan rá az időm, hogy egyszer sikerüljön is.