Fácánok
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 211
Fácánok
A mező hatalmas, végeláthatatlan hótáblában kezdődött és végződött. Nem volt annak se csücske, se sarka, a hófehér terítő mozdulatlanul terült szét a síkságon. Ha valaki hullámot vagy ráncot akart az abroszra, csak a szél munkájában bízhatott. Itt aztán nem terítettek ám lakomára! Se egy bokor, se egy fa nem árválkodott, de még egy távoli tanyának füstöt fújó kéménye sem látszódott. Hogy mindezt honnan tudom? Miklóska mesélte, aki a téli hidegben egy álomszép mesevonatban utazott, éppen kibámult az ablakon. Különben a nagymamához igyekezett, karácsony napja volt.
A vonat végigviharzott a hótáblán, szinte kettészelte azt. A fagyott sínek úgy viselkedtek, ahogy a csillagszórók szoktak, csillagokat szikráztak. A mozdony lihegve fújtatott, füstcsíkja karikákat hányt, a magas ég felé tartott. Halk zene szólt, a kerekek szabályosan kattogtak. Az ablakra jégvirágok kapaszkodtak. Ha az utazó a szemét lehunyta, akkor is a vakító fehéret látta. Mert az mindent betöltött, a mindenséget úgy uralta. Miklóskát már épp az unatkozás környékezte, amikor a vonat kicsit lassított. Ekkor vette szemügyre alaposan a két madarat. Könnyű volt észrevenni őket, egyedül ők mozogtak, éltek a kihalt, tejfehér színű tájban. Barna tollazatuk kiemelkedett, egészen biztos, hogy fácánok voltak. Nem akármilyenek ám, hanem óriás fácánok, bizonyosan! Szemben álltak egymással. Az pedig nem vitás, hogy az óriások földjéről származtak. Az egyik magot tartott kemény csőrében, fejét megemelte. A másik óvatos mozdulattal közeledett feléje, nem kétséges, a magot akarta magának. Többet megtudni nem lehetett, mert az álomvonat gyorsított, nagy vágtába kezdett. Vajon megosztoztak a magon? Melyiküknek jutott? Nem tudhatjuk. Az álom tovaröppentette a vonatot más országokba. A kérdések válaszát pedig meleg paplanba burkolta.
Karácsony estéjén mindenki a nagymama meséjét hallgatta. Milyen érdekes! Egy fácánpárról mesélt, akik a mezőn laktak. Nyáron élvezték a napot, a langyos szelet, a szomjat oltó esőcseppet. Szemezgették a mező termését, éldegéltek vígan. Egyszer egy vadász puskavégre kapta őket, mesélte a nagymama. Nem, mi nem szeretjük a fácánlevest! Még az is kiderült a mesében, hogy a fácánok egy magon veszekedtek, ezért nem vették a vadászt észre.
- Nem is igaz! – vágott közbe Miklóska. – Én láttam a fácánokat a fagyos hótáblában, amikor a mesevonatban utaztam. Igenis, élnek. Most is egy magon vesződtek.
A nagymama csak nevetett.
- Mit gondolsz, kicsikém! Hány fácán él a mezőkön a nagyvilágban?
Miklóska elszámolt tízig, azután megállt. Egyrészt több ujj kezein nem volt. Másrészt rájött, hogy a kérdésre lehetetlenség pontosan kiszámolni a választ. Már éppen az óriások országát akarta segítségül hívni, ám a nagymama a mesét folytatta, lefejezte az óriásokat.
- Úgy beszélik, azt suttogják a mindentudók, hogy karácsonykor visszajön a két fácán. Nem nyughatnak. A magon csak meg akarnak osztozni. Na, látod! Még az is lehet, hogy tényleg őket láttad! Mesebeli tájakon barangol az a mesevonat – simogatta meg Miklóska fejét a nagymama. – Kibontottad már az ajándékodat?
A titokzatos fenyő ágai alatt lapult a csomag. Nem volt sem széles, sem magas. Miklóska kibontotta. A selyempapírba egy képet csomagoltak. Az üveg alatt valaki egy fácánpárt festett a vászonra. Vakító, fehér hótáblában álltak. Barna tollukat szél borzolta. Mögöttük egy hosszú vonat siklott a nagy fehérségben. Elöl angyal kormányozta, hátul a jóságos sárkány tolta. Torkából piros láng csapott ki, füstje felfelé szállott, alul meg szikrázott. A fácánok szembenéztek egymással. Az egyik csőrében magot tartott, fejét az ég felé emelte. A másik csak nézte – nézte vágyakozva, ő is a magot akarta.
Ezen az estén nehezen aludt el Miklóska. Sem ő, sem a nagymama, de még én sem gondoltam, hogy a karácsonyi mese lehet akár igaz, és a világban annyi, de annyi megfejtetlen titok lappang.