Évfordulók
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 465
Évfordulók
Tudom, Kedvesem, nem örülsz neki, hogy ezt most leírom. Az évfordulók oly gyorsan jönnek-mennek életünkben, hogy szinte összefolynak, s mint valami habcsók, csúcsosodnak ki egy folyvást folyó édes-kesernyés ízű csokoládés masszában.
Meghívnak. Hát persze, hogy elmegyek, ha ráhangolódtam, ha nem, bizonyos fokig kötelességem. Élnek amolyan köteles kötelezettségek, melyek ráncba szednek, tartópillérek. Öltözködöm, közben kezd megjönni a kedvem. Ugyan ki lesz ott? A lelkiismeretesek, akik szerveznek, időnként összerántják a már százfelé elmászott hangyabolyt. Lesznek meglepetések, akik még nem voltak ott. És mindig lesznek távollevők, kik valamit szégyelltek vagy szégyellnek, nem akarnak kitárulkozni, nincs mit felsorolniuk. Illik egymást megismerni, megjegyezni, mintha te nem változtál volna semmit sem, pedig húsz év már elmúlt. Aki hátrányára változott, azt elrejtjük a nagykendő alá. Egyszer miért nem lehet arról beszélgetni: hogy vagy? Mit érzel éppen most? Keresed-e még az élet értelmét? Hogy élted meg a háborút? Mit éreztél kisfiad első ákombákomja után, vagy éppen hogy lábaltad ki a padló alatt azt a két méteres kátyút? Adtunk-e egymásnak valamit annak idején, ami beépült énünkbe, s a tégla áll-e még a habarcsok között? Nem. A beszélgetés jobbára protokolláris, csakúgy pufognak a státuszszimbólumok. A vacsoránál nejed és férjed vigyáz majd rád, nehogy áthágd a szabályt: valakit mélyen megbámulj, lelkizz vele! Lesz hát, aki üres poharaid után számol.
De te, te, drágám, most is más vagy. Mikor megtudtam, hogy súlyos beteg voltál, egyszerre éreztem, hogy szédülök, hogy a szív és gyomor tájékán fájdalmas a hasogatás. Mi lett volna, ha két habcsók között elveszítlek? Mikor még annyi mindent nem tudsz, amit tudnod kéne, és annyi az elmondanivalóm? Az jólesett, hogy rám gondoltál. De hogy megkeress, addig már nem jutottál. Már sokan voltak, de hiányzott a teljesség, még nem voltál ott. Valószínűleg nem volt véletlen, hogy akaratlanul is a bejárat lépcsőjén álltam, mintha kutatnám a hiányzó névsort. Nem tehetek róla, de ahogy megláttalak, a nyakadba kellett ugranom, megölelni, ha egy pillanatra is. Most ledobtam a titok fátylát, nem zavart a közönség, különben ez mindig is egyértelmű volt. Csak ketten gondoltuk azt, hogy érzéseink mások számára láthatatlanok.
A beszélgetés során hallgattál, figyeltél szótlanul. Meleg szemeid csak futólag mertem tekintetemmel érinteni. És mikor e két tekintet találkozott, megjelent megint az arcodon az a bujkáló mosoly. Hová bújt hát eddig? Meddig bujdokol? Mit üzen nekem? Meg fogom-e tudni valaha? Vagy tovaröppen, mint annyiszor?
– Élek, mint hal a vízben – fogalmaztad meg öt éve az élet egyfajta lényegét.
– És most hogy vagy? – kérdezik szótlan az én szemeim.
– Jól is vagyok, meg nem is.
Ez igen, olyan filozofikus válasz ez is. Talán így vagyunk ezzel mindannyian. Naponta éljük meg a fenn és a lenn magasságát, mélységeit. De mi az, ami neked magas, és mi a mély? És ebben hol helyezkedem el én?
Még oly sok embert kellett üdvözölnöm, köszönnöm és elköszönnöm, de tudtam, hogy vársz rám a közelben valahol. Hirtelen mozdulattal beléd karoltam. Ezt se tettem még eddig. De hát összetartozunk – valahol. Legalább most, legalább itt, összefonódnak karjaink, a habcsók tetején. A vacsoránál sosem ülünk egymás mellé. Miért is? Kerüljük ennek lehetőségét, mint valami bűnös, ki az ostyáért esdekel, habár a térdeplőn meggyónt már suttogva ezerszer. Mi a bűnöm, ó Istenem? Legalább bűnöznék, tudnám, várhatnám a feloldozást. Nem. A küszöbön állok most is, teli zavarral, mint húsz éven át. Azért mindig érezzük, hol is ül a másik, most éppen mit csinál. A friss levegőt egyszerre vágyjuk, egyszerre pattan az öngyújtó a cigaretta után. Pár szót tudunk hát váltani, de sosem egyedül, sosem mondjuk ki, amit talán várunk.
– Szép vagy! – hallom a közelit a távolból, s tudom, hogy a gondolatod, amit kimondtál, igaz.
– Miért nem jöttél? Tudod, hogy mindig számíthatsz rám – suttogom gyorsan, aztán jön valaki, s az egész olyan közhely már.
Beteg voltam én is, és egyáltalán, az élet masszája lassan csordogál.
– Majd akarok veled táncolni – hallom most mindenfelől a kiáltásod, izgulok.
Igen, ezt lehet. Lehet hozzád érni legálisan, törvényesen. De te megint észreveszed, amit a szabad, a felszín rejteget.
– Te remegsz!
Miért ne, gondolom, de válaszolni nem tudok. „Hogyan mondjam el neked, mert szó nincs rá, csak képzelet”, hallgattuk egykoron. Szemem lecsukom, magam előtt látok egy égig érő, fehér gyertyát, ami csak pislákol és pislákol a derengő hajnalig, és mi még mindig táncolunk. Mozgásod még mindig könnyed, ruganyos.
– Mostanában rendezetlen a szexuális életem – tört fel belőled, és csapott meg a hihetetlen.
– Nekem is… – rebegem, s csak a kezünk fogjuk, a szám rég lejárt.
Vége. Nem tudtam meg semmit most sem, ugyanazt éreztem, ugyanazt érezted, mint mindig. A kimondott szavaknak itt nincs helye. Ezért szép, ezért kialakulatlan és lezáratlan minden találkozás. Csíra a kemény télben, dérfagyasztott, serkenni akaró hajtás.
– Van telefonod?
– A mobilt elvesztettem, vezetékes igen.
– Szia!
Érzem a puszit a szájamon, nem az arcomon, s agyamban zakatol az ismeretlen telefonszám.
A habcsók törékeny és fehér.
Búcsúznom kell. Vár ezernyi kötelesség, egy út, mely, ki tudja, elvisz-e egy újabb évfordulóig. Talán majd felhívlak, én kedvesem, elvégre mire várjak még? Azt mondom: helló! Egyszer volt, és most ismerd meg titkaim.