Este tíz után
Írta: Bige Szabolcs Csaba
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 340
Este tíz után
„Ritkán fordul elő, hogy valaki ne meneküljön az italba, ha lecsúszik.”(Georges Simenon)
Este tíz után elnéptelenedett a liget, s miután az utolsó villamos is elzakatolt a Főutcán az állomás felől a depóba menet, már csak a szökőkút halk csobogása hallatszott. Egy elkésett szerelmespár is elhagyta már a ligetet, de a mészkőből körberakott szökőkút mögötti bokrok között motozás hallatszott, s egy toprongyos alak óvakodott az ágak takarásában álló padhoz.
Rezső készülődött az éjszakai pihenéshez. Gyanakodva szétnézett, majd újságpapírt terített a pad végére, s végig nyúlva arra helyezte a fejét. Pillanatokon belül elaludt. A parkőr ismerte, hagyta pihenni körútját úgy végezve, hogy kissé messzebbről rápillanthasson. Ilyenkor megnyugodva bólintott, s ment tovább. Hajnalban újra erre került, de a pad ilyenkor már üres volt, csupán az újságpapír virított a padon, jelezve, hogy valaki nemrég puha paplanról álmodott rajta. Az őr morgolódva felszedte, s összegyűrve a legelső szemetes kosárba dobta.
Ekkor csendült fel az első villamos csilingelése, ahogy gyér számú utasaival az állomás felé araszolt.
A pad éjszakai vendége, Rezső, a toprongyos csavargó nem volt mindig ilyen ágrólszakadt nyomorúság. Nem volt mindig ilyen magányos, aki ha nem akadt valamilyen alkalmi munka, egész nap ócska lebújok homályos sarkába húzódva töltötte a napjait. Ott szopogatta olcsó borát, s néha evett valamit – néhány szikkadt zsemlét, vagy pogácsát, amit a csapos nyújtott felé, intve, hogy ingyen van. Ha itt nem jutott falathoz, beoldalgott a kenyereshez, s kért tegnapról maradt, leárazott pékárut.
Mint említettem, nem volt ő mindig ilyen alak, iskolát végzett. Rendes, jó nevű szakiskolát, utána a „Testvériség” nevű nagyüzembe került, ahol művezetői beosztásig vitte, szép fizetéssel. Öltönyben járt munkába, és saját szekrénye volt az öltözőben, munkaruhája és fontosabb kéziszerszámai részére.
Lakása - kis, két szoba összkomfortos lakás a gyár lakótelepén állott. Gondos feleség, két vidám gyermek alkották a családját. Élete kiegyensúlyozottnak tűnt. Akkor omlott össze minden, amikor…
Hangoskodva tódultak be a utca sarkán álló bár ajtaján. Ma váratlanul jutalékot kapott a csoport. Ezt meg kell ünnepelni! Öten voltak a brigádban, mind jó szakember, de ezen az egy alkalmon kívül soha nem ismerték el hivatalosan a szorgalmukat, hozzáértésüket. Főleg nem anyagilag. Meglepetésként érte őket, nem csak az anyagi része – persze, az is számított -, hanem maga az elismerés ténye.
- Mit isztok? – kérdezte Kapás Gyuri máris, hogy még alig léptek be.
- Mi az, te fizetsz? – fordult felé Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.
- Persze! Az első kört. Aztán jöhetsz, például akár te is.
Megálltak a pult előtt, s Gyuri kinek-kinek kívánsága szerint rendelt bort vagy pálinkát. Aztán letelepedtek egy asztalhoz, s beszélgetve iszogattak. Mindenki rendelt egy kört, s ez bizony öt pohár italt jelentett fejenként. Széles jókedvük lett tőle. Barna Pityu nótára is fakadt, de leintették.
- Te, inkább játszunk a nyerőgépen, minthogy gajdoljunk! – javasolta Dani, akinek senki nem tudta a vezeték nevét, ezért Nevesincs Daninak hívták a háta mögött.
- Ki jön biliárdozni? – dobta be a témát Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.
Rezső jelentkezett, s az éppen felszabaduló biliárdasztalhoz léptek. Változó sikerrel folyt a játék.
- Rezsőkém! – szólott Józsi, amikor a társa többször is a golyó mellé döfött a dákóval, veszélyeztetve az asztal épségét -. Ezt a sportot nem csak szeretni, de tudni is kell!
Hamarosan át is adták a terepet a következő párosnak, ők pedig odaálltak a gépen játszók háta mögé, és figyelték a forgó, villogó alakzatokat, s a néha megcsörrenő érmék hangját. Rezsőt ismeretlen izgalom lepte meg. Kotorászni kezdett a zsebeiben, s bedobott egy fémpénzt a résbe.
Megváltozott körülötte a világ. Újra és újra dobta a pénzt, húzta a kart, nyomta a gombokat s leste megbabonázva a forgó ábrákat. Egyszerre, úgy a tízedik, vagy tizenkettedik próbálkozásra bejött az öt tízes és kezdett a tálcába csörögve, pengve hullani a pénz.
A sapkájába gyűjtötte az érméket, s a fejét rázva visszament az asztalukhoz. Itt számolgatta, rakta oszlopokba a nyereményét, s közben zavartan vigyorgott.
- Hé, emberek! Mindenkinek fizetek! – kiáltotta aztán
Nagy örömmel fogadták a lokálban tartózkodók, s miután fizetett még, marad is fél marék aprója. Gyorsan bedobálta, de többet nem nyert.
Ez a váratlan nyeremény, amely ahogy jött, el is ment, megváltoztatta Rezsőt. Alig várta naponta a műszak végét, hogy eljátszhasson legalább néhány petákot. A társai csak ritkán követték, még leginkább Dani, de ő is csak pult mellől figyelte, hogyan nyeli el a gép Rezső örökké megújuló reményeit. Otthon egy ideig azzal takarózott, hogy túlórázik, de hó végén nem vitt haza több pénzt, ami gyanút keltett a feleségében.
A szenvedély napról napra elhatalmasodott rajta, és az összeg, amit eljátszott egyre több lett.
Voltak jó napjai, amikor csengett a tálca a belehulló érméktől. Utána még több pénzt elgépezett. Az az idő is eljött, hogy nem volt elég a pénze. Kölcsön kért, de megadni nem tudta, alig adott valamit haza.
- Danikám! Adnál egy százast? – fordult a munkatársához a gyárból kifele jövet.
- Csak eljátszanád!
- Itt érzem a csontjaimban, hogy megfordul a szerencsém! Csak egy százas kellene…
A portánál mindenki táskáját megnézték. Elég felületesen, hisz nem jeleztek lopásokat az üzem egyik részéből sem. A Rezső táskája azonban feltűnően dagadtnak látszott. A portás gyanúsnak is találta, és kiszórtatta a tartalmát az asztalra.
- Na, nézd csak, mi minden került ide! – kiáltotta.
Hát, volt is ott mit nézni! Csoda, hogyan fért el ennyi szerszám abban az egy szem táskában - volt ott fúró, reszelő, fogók, vésők, csavarhúzók. A portás nem sokáig bámulta a gyűjteményt, hanem hívta a biztonsági őrt. Rezső rövid úton börtönbe került. Megúszta hat hónappal, de ezzel ketté is tört az élete. A munkába nem vették vissza, a felesége elvált, a házat másnak adták.
Mikor szabadulása után elballagott a házukhoz, akkor tapasztalta, hogy idegenek lakják. Az útszélén játszadozó szomszéd gyerekeket kérdezte, kik ezek a népek?
- Nádjának hívják a lány, s Animámának az anyját. Most költöztek ide két hete – válaszolta egy cserfes leányka.
- A régi lakókkal mi történt?
- A gyerekek falura költöztek az anyukájukkal.
- És az apukájuk hol van? – érdeklődött kíváncsian tovább a gyerekektől.
- Azt mi nem tudjuk. Valamikor régen láttunk itt egy bácsit, de az nagyon régen volt, még a télen. Nem te voltál? – ébredt gyanú a gyerek kobakjában.
- Gyerekeket ismertétek?
- Egy kislányt, akkorát, mint én, és egy nagyfiút. Iskolásat. Mást nem ismertem.
- Jól van. Azt tudod, hova költöztek?
- Tudom, tudom! – énekelte -. Én mindent tudok, nagy vagyok!
- Akkor mondd meg!
- A mamájukhoz, ahol sok csirke van, és minden nap tojásrántottát, esznek!
Így tudta meg, hogy az asszony feladta, fogta a gyermekeit, és hazament a szüleihez Száldobágyra…
Az udvaron játszadoztak a gyermekek. A kicsi, Bella éppen a macskát hajkurászta, a nagyobbik, Misike pedig a diófa alsó ágán csimpaszkodott. Próbálta Tarzant utánozni. A kapuból kiáltotta a nevűket, s ők szélsebesen hozzárohantak, a nyakába csimpaszkodtak.
- Hát te mit keresel itt? - lépett ki a házból csöppet sem barátságos képpel a felesége.
- Visszajöttem, kiengedtek… - válaszolta Rezső halkan.
- Tudd meg, itt nincs mit keresned! Nem kaptad meg az értesítést, hogy jogerősen kimondták a válást? A hőstettednek köszönhetően a házat a gyár visszavette!
- De…
- Búcsúzz el a gyerekektől, s le is út, fel is út!
- Meggyógyultam, vezekeltem, megváltoztam… - védekezett dadogva.
- Nem hiszek neked! Menj!
A homályos sarokban üldögélt az asztal mellett, előtte egy szalámis szendvics és egy pohár bor. Ez fizetsége a munkáért. Segített lerakodni az árut.
- Szólj a konyhán, hogy adják a szokásosat! – mondta a munka végeztével a tulaj.
- Csak bent a teremben! – szólt Rezső önérzetesen.
Ennyi maradt régi énjéből. Egy kis önérzet, hogy a teremben szolgálja ki a pincér. Ebbe kapaszkodott. Ez volt az utolsó szalmaszál. Ehhez ragaszkodott, legalább ez maradjon meg a régi Rezsőből, mert, ha ez sem lenne…
Azért maradt még valami, ami megkülönböztette a többi ágrólszakadttól. A segítőkészség. A segíteni akarás másokon. A rászorulókon. Ez nem tanult magatartás volt. Ezzel született. Ha meglátott egy cipekedő idős embert, vagy a gyerekkocsival boldogtalankodó anyukát, gondolkodás nélkül segítségükre sietett. Legtöbbször hálásan fogadták, de néha csúfolták emiatt, sőt volt olyan is, aki elhajtotta.
- Hagyjon! – szóltak rá ilyenkor, főleg a nem éppen elegáns ruhája miatt.
- Bocsánat, csak… - makogta és továbbállt.
Néha azért hasznára is volt ez a szokása, különösen, ha rakodókhoz állt oda segíteni. Ládát, bútort, akármit megragadott, mikor látta, hogy nehezen bírják a terheket. Ilyenkor a munkásokkal egy sorban részt vett a cipekedésben. Persze előfordult, hogy valamivel megkínálták köszönetképpen. Egy-egy cigarettával, pohár itallal. Ha a szerencse a kenyeres-kocsit hozta elé, egy zsemle, vagy kifli is jutott számára. Egy idő után már tudatosan kereste az alkalmat, s a munkások is megszokták a jelenlétét, sőt alkalomadtán hívták is segíteni. Így történt a Zöldfa utcán is. Éppen befejezték a lerakást, mikor a forgalomban megrekedt kisteherről odakiáltott a gépkocsivezető Rezsőnek.
- Hé, te itt mit ügyködsz?
- No, nézd csak ez a Nevesincs! – lepődött meg Rezső – Luxus rakodómunkás lettem – folytatta -. Luxus, mert luxusból dolgozom, azaz ingyen.
- Ugorj fel mellém! Nekem most jól jönne egy luxus segítőkéz.
- Hova megyünk? – kérdezte, miután végre kiszabadultak a dugóból.
- A külvárosba. Tudod, az egyház támogatásával ott működik a hajléktalanszálló. Odaviszem a gulyást, meg a teát, amit a máltaiak küldenek naponta.
- Kit hoztál, Dani? Újabb lakó? – fogadta a szálló gondnoka.
- Alkalmi segítség, régi haver! Rezső a neve.
- Gyertek, kóstoljátok meg, mit hoztatok?
Jó étvággyal elfogyasztottak egy-egy tányér gulyást. Utána mindketten ottmaradtak segíteni, kiosztani az ételt.
- Máskor is jól fogna az ilyen segítség! - vett búcsút tőlük a szálló vezetője.
Visszakapaszkodtak a teherautó kabinjába. Dani kifaggatta barátját, hol lakik, mivel tölti a napjait. Nem lepődött meg, hogy ligeti pad a szállása. Csak bólogatott, mikor Rezső elsorolta élete buktatóit.
- Holnap nem én megyek ki a Téglagyár utcába, de holnapután találkozhatunk ugyanott és ugyanakkor, mint ma.
Rezső ettől kezdve rendszeresen járogatott ki délutánonként a hajléktalanszállóba, s kapott valamilyen meleg ételt a szolgálatáért, meg egy munkaköpenyt, amiben tevékenykedhetett. Egy kicsit később felajánlotta a vezető, hogy maradjon éjszakára is.
- Úgy tudom, a címed „harmadik pad a szökőkút mellett”, és nincs bevezetve a központi fűtés.
- Mondanám, legyél állandó segítő munkásunk, bentlakással! Kapsz egy ágyat, segítesz az ételkiosztásnál, mint eddig, és délelőtt, miután elmennek az emberek, kitakarítod a hálót.
- Érdekesnek tűnik!
- Fizetés nincs, de van meleg étel, éjszakára szállás, és esetleg meleg ruha.
- Úgy látszik kicsit révbe értem, ha nem is egy nagy nemzetközi kikötőbe! – kedélyeskedett Rezső.
Másnap azonban nem jelentkezett a szálláson, s harmadik nap sem, sőt a negyediken sem. Váltig csodálkozott a dolgon a szálló vezetője. Este megkérdezte az ételt hozó Nevesincset, vajon miért nem jelentkezik Rezső?
- Én se láttam már néhány napja – válaszolta Nevesincs Dani.
- De van itt valami! – jutott eszébe egy hír, amit most olvasott, s előbányászta feneketlen zsebeinek egyikéből a helyi újság aznapi számát.
Ez állt az újság utolsó oldalán: „A megáradt folyóba esett K. Ferike 9 éves kisfiú. A segítségére siető férfinek sikerült kimentenie, és a parthoz úszni vele. A kisfiú megmenekült, de az ismeretlen férfit elsodorta az ár, elmerült a hullámok között. Holttestét a város alatt találták meg később a zsilipeknél.”
- Mit szólsz hozzá?
- Nem is tudom. Még mit írnak?
- Csak azt, hogy, ha valaki bármit tudna is az ismeretlenről, jelentkezzen a megadott telefonszámon, vagy a rendőrkapitányságon.
- És te tudsz róla bármit is?
- Nem! Hát, te?
- Én se!
- Kár… Majd gyújtok érte egy gyertyát halottak napján!