Eső

Közzétéve: 4 napja

Első közlés Novellák és kisprózák

Eső

Mátyusné az ablakban könyökölve bámészkodott kifelé. Amióta nyugdíjba ment, ez volt az egyetlen szórakozása. Ápolóként dolgozta végig az életét, és alig várta, hogy vége legyen a munkának. Fáradt volt, mindene fájt és teljesen kiégett. Az utolsó években már valóságos emberundorral küszködött. A pályája elején még tele volt lelkesedéssel, segíteni akarással. Próbált kedvesen, megértéssel fordulni a betegekhez, de ez nem tartott sokáig. Alapból nem volt türelmes típus, nem csoda hát, ha a magára erőltetett „kedves nővér” szerepből hamar kiesett. Ráadásul az utolsó években elfekvő, álnevén ápolási osztályon robotolt, ahol csupa magatehetetlen öregember küszködött a levegőért, abban a reményben, hogy meghosszabbíthatja az életét. Gyűlölt már oda bejárni. Gyűlölte a szagukat, gyűlölt hozzáérni mosdatáskor az öreg, ráncos, hústalan testükhöz. Gyakran kerülgette a hányinger, emiatt csak akkor cserélt rajtuk pelenkát, amikor már elodázhatatlanná vált. Talán azért is tombolt benne ez a nagy gyűlölet, mert olykor-olykor eszébe jutott, hogy egyszer majd ő is itt végzi, és ettől egyenesen elborzadt. Még csak az kellene, hogy egy utálkozó, durva nővér tegyen tisztába! Ettől a gondolattól aztán még durvábbá és kegyetlenebbé vált. Az ételt csak ledobta a magatehetetlen betegek éjjeliszekrényére: zabáljatok! Egyszóval a nyugdíj az ő számára igazi megváltás volt. Azt gondolta, minden más lesz, egy egészen új, boldog élet kezdődik. Kirándulok, szórakozok, azt teszek, amit csak akarok, bizonygatta sűrűn saját magának, bár valahol mélyen, legbelül kétség és bizonytalanság gyötörte.
Belvárosi, első emeleti lakásának ablaka éppen a viszonylag szűk sétálóutcára nézett. Már ez a titulus is nevetséges volt, hiszen a párhuzamos pályákon suhanó villamosokon kívül áru- és pénzszállító autók is közlekedtek, és ott voltak még a „véletlenül” betévedt, átsuhanó járművek is, nem szólva a biciklivel és elektromos rollerrel száguldozókról. Férje már rég elhagyta, gyermekei nem voltak, így hát más dolga nem lévén, Mátyusné az utcai kavalkádot bámulta nap mint nap. Ez lett abból a remélt boldog, szabad új életből, amit eltervezett magának, de valójában sosem hitte igazán, hogy meg is valósul. Sem elég pénze, sem társasága nem volt hozzá, és ha őszinte akart lenni önmagához, be kellett vallania, hogy nem is akart ő semmit, csak meghúzódni a kis lakása biztonságában. Jobb híján azzal szórakoztatta magát, hogy az embereket figyelte, és próbálta kitalálni, honnan jönnek, hová mennek, mi lehet a foglalkozásuk, miről beszélgetnek. Néha könnyű dolga volt. Ebéd környékén fiatal lányok jöttek vállukra vetett hátitáskával, és elképesztő harsánysággal vihogtak, csak úgy zengett tőlük az utca. Na, ezek a nyavalyás kis csitrik biztosan a fiúkon röhögcsélnek, állapította meg rosszkedvűen. Úgy fogják végezni, ahogy én, ha nem jön meg az eszük, és még időben nem ébrednek rá, hogy a férfiakban nem lehet megbízni. Én is azt hittem, hogy van hűség, meg örökké tartó izé… A szerelem szót sosem ejtette ki, még a gondolataiból is kiűzte.
- Máson se jár az eszetek, mi? Majd megbánjátok! – kiáltotta le, amit persze az utca forgatagában senki sem hallott meg, csak a galambok röppentek fel riadtan a szomszéd erkélyének kőkorlátjáról. Következőnek egy elegáns, kosztümös nőt pécézett ki, aki hóna alatt mappával, tűsarkújában szaporán kopogott tova a térköveken. Milyen nagyra van magával, biztosan valami értelmiségi, jegyezte meg epésen. Most nem kiabált ki, csak az orra alatt dörmögte, hogy bár törne ki a cipője sarka! Egy férfi, ölében hároméves forma kisfiúval megállt a játékbolt kirakata előtt. A gyermek sírva követelte, hogy apja vegyen neki játékot. No, ezt a kölyköt is jól elkényeztették, berzenkedett Mátyusné. Majd felnő, és kést döf az apja hátába. Minek kell egyáltalán bárkinek is gyerek?
Mindenkiről volt valami lesújtó véleménye, aki csak arra járt.
Váratlanul eleredt az eső. Mintha dézsából öntötték volna. Szinte azonnal kiürült az utca. Épp be akarta zárni az ablakot, amikor észrevette, hogy a villamosmegállóban egy nagyon idős asszony áll. Egyik kezében bot, a másikban bevásárlótáska. No, ez is itt botorkál a belvárosban, hogy elkölthesse a nevetséges nyugdíját mindenféle fölösleges dologra, dohogott magában. De miért nem megy már valami fedett helyre, még megfázik. Maga sem értette, miért zavarja. Utálta a tőle öregebbeket. Egy ideig figyelte, mi történik, de az idős nő csak topogott, mint aki nem tudja, mihez is kezdjen. A fenébe, csattant fel Mátyusné, és bezárta az ablakot. Az előszobában fölkapta az ernyőjét, és lebaktatott a lépcsőn. Mire a nőhöz ért, az már teljesen elázott. Kis kalapja vizesen, horpadtan tapadt a fejére.
– Hé – szólította meg Mátyusné, amikor már közel volt hozzá –, jöjjön az ernyő alá!
Az asszony tétován elindult, de megcsúszott és elesett. Mátyusné ott termett, nagy nehezen lábra állította, aztán gyorsan, szakszerűen végigmérte. Folyt a vér a térdéből.
– Ezt rendbe kell tenni. Jöjjön, itt lakom a közelben! – Felkapta a nő táskáját és belekarolt. – Otthon ellátom.
Az idős nő, mint aki azt sem tudja, hol van, engedte magát vezetni. Mátyusné otthon leültette a sérültet, és gépiesen tette a dolgát. Lemosta a sebet, fertőtlenítette, bekente, leragasztotta.
– Szerencséje volt. Nem súlyos – mondta. – Hozok törülközőt, száraz ruhát, és főzök egy teát. Addig itt ellehet, amíg eláll az eső. A ruhát nem kell visszaadni. Minek csatangol az utcán ilyen időben? Muszáj ilyenkor össze-vissza vásárolgatni?
- Elfogyott otthon a kenyér – suttogta halkan a nő. – Azt vettem.
Mátyusné elszégyellte magát.
– Jól van na – motyogta engedékenyen. – Igya azt a teát, mert kihűl!
Teázás közben az asszony lassan magához tért az ijedtségből.
– Köszönöm! Maga olyan jó! Tudja, énhozzám még soha, senki nem volt ilyen kedves.
Mátyusné megdöbbent. Régen, ó, nagyon régen hallotta már ezeket a szavakat, csak valahogy elfelejtette. Most szinte észrevétlenül valami ismerős melegség járta át, betöltve a szívében hosszú ideje dédelgetett hideg ürességet. Furcsa érzés volt, de jó, nagyon jó.
– Tudja, mit? Hívok magának egy taxit. Nem fiatal már, kímélni kell a lábát.
– Nem, köszönöm! Nekem nincs arra pénzem – szabadkozott az asszony.
Mátyusné szájából csak úgy kiszaladtak a szavak.
– Kifizetem. Majd megadja egyszer. Tudja, hol lakom.
A sérült öregasszony már rég elment a taxival. Mátyusné még mindig bénultan állt a homályos ablak előtt, és csak sírt, sírt, megállíthatatlanul folytak a könnyei, mint odakint az eső.