Érintések
Írta: Persányi Norina
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 317
Érintések
Ölelés
Lassan kaptatok fel az emeletre. Terjedő nyugtalanság minden lépcsőfokkal. Elhagyva a körfolyosó sokadig veretes ajtaját, az utolsóhoz érek. Becsöngetek. Az ajtó mögül először tompa szöszölés. Felkattan a villany. Egyre közeledő mocorgás. A torkomban feszülő gombóc. Zörren a zár, nyílik az ajtó. Anyu apró öregasszony-árnyék az ajtóban. Mögüle a fénykévében fut szét a körfolyosó egy szeletén. Ráncos kezek húznak be mohón. Egy pillanatra megfeszülök egészen. De öröm van a hangjában. Érdeklődő, aggódó kérdések. A szívverésem elnyugszik. Tészta és öblítővel keveredett öregségszag. A kezek megszabadítanak a nehéz táskától, a hidegen és nedvesen rám tapadó kabáttól. Megölel. Arcomat megkönnyebbülve a nyaka és a válla közé fúrom. Ehhez a térdeimet meg kell rogyasztani kicsit.
Kézfogás
Amíg anyu a konyhában a közös vacsorát készíti, amiben nem engedi, hogy segítsek, a ruhásszekrényéből előkeresek neki néhány kötött kardigánt. Tudom, hogy a felső polcokat csak székre állva éri fel, de nem szólna, hogy segítsek. A rendbe hajtogatott holmik kupaca alatt megviselt fekete-fehér fényképbe ütközik a kezem. Apu van rajta és én. Anyu készítette. A Vérmezőn vagyunk. Apu hosszú, világos lódenkabátban áll. Meg kell görnyednie, hogy fogja a kezem. Kicsit erőltetett, tétova mosollyal, mégis komoran néz a kamerába. Haja katonásan hátra fésülve, az akkori divat szerint. Én magasra felnyújtom a karom, fogom a kezét. Fekete szövetkabátom, mint harang, áll el vézna lábaimtól, amik hosszúszárú, fűzős cipőkben végződnek. A fejemet Apu felé fordítom, nézek fel rá. Arcomon büszke, önfeledt mosoly. Elkattan a gép. Anyu feldúltan adja vissza Apunak. Nem tudom, megint mi az oka. Talán csak a melegfront. De azon a vészjósló hangon ingerli Aput. Én csak szorítom Apu kezét, és mintha ő is erősebben fogná az enyémet. Ebbe az érintésbe kapaszkodom. Ha ott van.
Pofon
Nem szabad. Tudom, hogy ilyenkor nem szabad. Mégis kimondom még egyszer. Anyu tenyere az arcomon csattan. Megtántorodok. Akaratlanul az arcomhoz kapok. Könnyek gyűlnek a szememben. Következőre a kéz a hajas fejbőrt éri. Ez már inkább ütés. A karomat védekezőleg a fejem fölé emelem. De a keze most a karomat ragadja meg. Hátracsavarja. Fel a hátam közepe felé egyre magasabbra. Forróság önt el. Nem akarok sírni. Tuszkolom vissza mélyre a zokogást. Térdre rogyok. A csavarás nem marad abba. A vállamban dobog a fájdalom. Egész testtel előregörnyedek. A homlokom a hideg követ éri. Kellemesen hűsít. Könnyek esnek a kőre a szememből. Bocsánatbocsánatbocsánat, préselem ki egybe. Enyhül a forró sajgás a vállban. Mégsem mozdulok. Az átlátszó cseppeket nézem. Felnagyítják foltokban a kövezet barna virágait.
Hallom, hogy anyu jön a levessel. Visszacsúsztatom a képet. Asztalhoz ülünk. Némán mer nekem.
2017 márciusában a Vendégoldal Turczi István szerkesztésében készült. A szerző Turczi István Íróiskolájának tagja.