Engedelem
Írta: Kutasi Horváth Katalin
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 248
Engedelem
Gótikus csúcsíveken át közelíthetsz hozzám. Ha engedem. Ha feltárulok neked. Ha nem zárkózom magamba. Ne feledd, szentélybe lépsz, ha lenyomod kilincsem! Csak óvatosan! Lehet, hogy felcsikordulok majd. Persze az is lehet, hogy némán tűröm, hogy beférkőzz hozzám. Jó lenne, ha egy kicsit igazán békére lelnél bennem, ha megnyugvást hozhatnék neked.
Ki vagyok én? A kapu, az oltár? A templomhajó? A kilincs vagy a vasalat? A szépen megmunkált, stilizált fa, a szerteágazó, a virágzó, az ékes? Igen, talán az! Mely kifordult önmagából… Mely megdermedt, de edzetté vált. Mert megkeményítette az Élet. Felforrósodott, hisz felizzították. Hevesen tiltakozott, de ezzel csak alakítóinak a kezére játszott. Majd hirtelen lehűtötték…
Megsokszorozódott, hisz egyszerre több helyen kellett helytállnia. Ismétli önmagát, tükrözi lelkét, a lényegét, gyökértelenségét, az életét, melyet keretbe foglal a megvetemedett világ. Szegecsekkel is kiverték. Azért… nyújtózott, hajlott, míg lehetett. Lám, még virágokat is hajtott! Tán még kapaszkodott volna.
Igen, talán egy kicsit megrozsdásodtam. Rám nehezült az idő. De ha mégis magadba tudsz szállni bennem, felszabadulhatsz, s engem is megolajozhat léted, így könnyebben megnyílok majd neked, ha újra eljössz, s tán egyre hosszabb időt töltesz majd zegzugaimban. Hosszan rajtafelejted kezed a karcsú kilincsen, le sem nyomod, s már nyílik magától, hangtalanul, s egyszerre melegséggel tölt el az érintése. Belépsz. Titkok sejlenek fel, rejtélyes árnyak körvonalazódnak.
Észreveszed, mit eddig nem, meghitt békesség tölt el: különleges és kimeríthetetlen a látvány, beszédessé válik a csend, hallgatnád most már a végtelenségig, hisz értenéd minden rezdülését. Velem maradhatsz végleg. Ha sóhajod felszáll boltozatomra, átalakítom dallá, visszasugárzom ajkadra varázsolva. Dallammá forrunk össze.
Ha belép valaki ekkor a csúcsívek árnyán, minket kezd dalolni nyomban, s mikor kilép újra a macskakövekre, minket is kivisz a fénybe magával, s nyomába ered a szél, hogy elvigye dalunkkal együtt az utolsó sárgult leveleket is az útból…