Én nem mondok semmit sem
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 271
Én nem mondok semmit sem…
- Az utolsó ítélet előtt állok, nem bírósági döntés, isteni végakarat lesz. Annus! Annus! Ugye figyelsz rám? Emlékezem…
Azt mondtad, először a strandon láttál meg engemet. S ilyennek képzelted férjedet. Igaz volt? Piros bikiniben römiztél a platánfa alatt, úgy tettél, mint aki a lapokra figyel. Én akkor még csak futólag néztem rajtad át, habár az is lehet, hogy tévedek. Igazán a zöld kordbársony nadrágkosztüm és a sapka! Ahogy befordultál a sarkon a kisáruház előtt egy délután. Akkor vágott belém az a valami, éppen a Petőfi szobor melletti padon, s ezt már nem lehetett elfelejteni. Hazudtál. Mikor felkértelek táncolni, hazudtál. Idősebbnek adtad ki magad, s talán tényleg idősebb is voltál. Az első randevúra nem festetted ki szépen arcodat. Csak néztelek, mint egy gyermeklányt. Randevúk, séták, cukrászdák. Kávéillat a fapadosban, meghitt beszélgetések a kálvárián. Emlékszel? Tudtam én jó is lenni! Ne felejtsétek el, bíráim, Isten angyalai! Féltékennyé tettelek, rózsatövisként szúrtam, rózsaszál! Annus! Igaz, hogy sokfelé kóboroltam, gyakran értem haza hajnaltájt. De a babát! A babát nagyon vártam, amikor megszületett nekem. Kevés? Lehet. Mégis tőled kaptam, tudom, mi legfontosabb lett. Szinte hallom, amit mondanál. Rád esett a nehezebb. Azért valahol csak ott álltam mögötted. Vagy föléd tartottam azt a rojtos, kék napernyőt, hogy védjelek.
Miért nem felelsz? Én nem. Sosem hagytalak volna el titeket. Te kétszer is megtetted. Mindegy már, csak én tudom azt. Hogy alig találtam meg magamat. Remélem, az ítészek számlám jobbik feléhez írják majd. Mert kell lennie valakinek, aki lát, aki érez, aki tudja minden titkomat. Annus! Isten van? Te mit gondolsz? Hallgatsz. Tudom, nem jártunk templomba. Egy másik nő hallotta meg az én belső hangomat, a suttogót. A cinikus álarc és pajzs alatt. Én Istent nem ismertem akkor, s nem is gondolkodtam felőle. Hát persze, hogy igazad volt. Csak az erdőt nem láttad a magad elé képzelt fától. Az okot. Igen, veled is pattantunk egy húron. Emlékszel? Kétszer is elmentünk az állatkertbe. Azt mondtam, másodszorra ketten, más szemmel nézzük meg azt. Bár mindig így lett volna. Ám ezekben a mélységekben lassan süppedő sár ülepedett le. Fuldokoltunk már benne. Teljesen eltűntek? Azt hiszem.
Emlékezz! A szépre emlékezz! Amikor hoztam a IX. szimfóniát. Amikor beléptél az ajtón, és megszólalt az Újvilág, amire vágytál. Amikor az első előadásokra megvettem a jegyet, s te a boldogságtól kivirultál. Egyszer kilestelek az ablakon, selyemruhában zongoráztál. Nem, nem akartalak zavarni. Olyan szép voltál! És annyi férfi rajongott körül, hogy büszkeségem kint tartott az utcán. Vajon Isten látta ezt? Ott, a sötét utcán? Egy vasárnap azt mondtad, süteményt kívánsz. Akkor megvettem volna neked az egész cukrászdát. Ízlés, politika, intellektus. Karöltve, egyforma színben láttuk a világot a keskeny járdán. Ma már nem igazán. Azt a filmet néztük, azt az újságot olvastuk. Futott az autó, futottak a fák. Egyet gondoltunk, várt bennünket a határtalan országút. Annyi mindent egyszerre, először láttunk meg a világból.
Emlékezz! Hogy szeretted, ha én vezettem, s te kezedben a térképpel navigáltál. Én hallom a tenger moraját. Akkor is mellettem álltál. Karcsapásaiddal félelmedben felém haladtál. A cápától féltél, Annus, ott, ahol sosem éltek cápák. Mintha azt mondanád, én magam voltam a te fehér ragadozód. Nem vitatkozom. De Istennek látnia kellett, amikor másodszor… oly kellemes színűnek vélem azt a zöldalma színű ruhád. Oly régen volt, amikor beléptél a kocsmába, s elénekeltél egy népdalt, nem magyar nótát. Megérintett a tisztaság. Jól választottam, mondtam akkor, s te mosolyogtál.
Sokan, sokat bántottak engemet. Vajon te tartottál védő napernyőt fejem felett? Nem, dehogy akarlak vádolni, ne hidd! Ahhoz túl késő van már, s végigsoroltuk úgyis egymásnak a szótárt. Kár, igazán kár. Nem tudtuk legyőzni egymást. Adyt citáltad elém, a ragadozó héjapárt.
-2-
Kitűnő verset választottál. Csókos ütközet? Háború? Már itt állunk az őszben, láthatod. Már nem vitázunk, győzni rég nem akarunk. Látjuk a véget, a lépéseket számoljuk. Már rég két utcában járunk, néha jó ismerősként összefutunk. És a levegő nem vibrál körülünk, minden megnyugodott már.
Annus! Mikor valamit mondtam a Mátrában, haragudtál. Szépen esett a hó. Pedig az egyik legszebb szilvesztered volt, tudom. Mert te akkor, azon a napon mindig valami mást, valami rendkívülit akartál. Én még a Duna-partra is elvittelek, éjfélkor pezsgőt bontottunk. Fújt a szél, hideg volt, a folyó vize befagyott. Nem szabad feledned! A pillanatokat, melyek a pajzs alól felszivárogtak, s lábaid elé tavaszi ibolyát hullajtottak. Akkor vak voltál. Erős dac ütötte gyengeségeden nem láttál tovább. Mindegy. Isten látta talán, hogy én voltam az is, mentségemre írja talán.
Tudod, most fontos döntés fog születni énrólam. Kiszámítják éveim, napjaim, óráim számát. Félek. Nem tagadom. A leltár jogos. Nem, már nem kapaszkodom. Benned régóta nem, s lehet, hogy senkiben. Meghalt anyám. Bármilyen volt, anyám. Hiányzik. Sokáig maradtam gyermek, nem használtam ki igazán. A felelősség nélküli játék helyett sok vesződség lett osztályrészem. Vége ennek is, álltam már a sír szélén, s abban anyám hamva nézett rám.
Hogy miért mondom el ezt a sok zagyvát? Életem meghatározó, fontos része voltál. Több vagy, sokkal több vagy, mint annyi más részlet, ami megérintett az évek során. Ugye nemcsak rossz vagyok? Ugye, aki a páncélt le tudja kaparni, jót is tapint az én bajuszos lelkem legmélyében? Remélem, kapok még időt. Ezt kívánja az emberben rejlő életösztön.
Annus! Mit gondolsz te erről? Ugye van Isten, ki bennünket lát? Te mit mondasz nekem?
- Én… én nem mondok semmit sem…