Emléket őríz

Emléket őriz

A ház, ahol együtt éltünk
harminc évnél is több időt,
a ház és udvar dacosan kinőtt
társai átlag kötelességéből:
emléket őriz örökre, nekem az örökből.
A szobák, akácok, jázminok, a bodza:
tudatunk telefonja, mert együtt szerettük őket.
Te testvére lettél a múltnak,
jelen és én ellenséggé váltunk.
Kényszerű, közös barátunk
a Mindenen Túl érthetetlen ténye,
Neked kiosztva, engem környékezve.
/Osztanák bár nekem, hogy az érzelembe
zárt jajongó értelem elcsitulna./
Amíg megvoltál, tudatom vakon szűrte
létedet, mint tüdő a levegőt:
automatikus velenőtt megszokással.
Most meg a Van közönyös egyszerűsége,
s a Nincs összetört miértje
gyötrő kontrasztot hasít agyamba.
Lassan, akaratlanul beleágyazom
önmagamba e kettősség lényegét:
mint lombon a zöld, égen a kék,
fogható és foghatatlan közt másszínű az érzés.
Te anyaggá osztódott, egykor
világot felfogó egység: Anyám!
Fényes hazádat bevonták, hol a hazád?!
S nekem hol a hazám?!
Időtlenül a roppant csillaghálózaton túl,
földhöz gravitálva, s mégis talajtalanul
vagyok Veled a semmiben,
ahova hiányod kínja sodort.
Józanok közt élek, s hogy már ne lássak hozzád,
józan szavak, banális vigaszok
süllyesztenének mélyebbre sírodba,
ám a tartó szavakon virággá
dúsul a bimbós nosztalgia;
én is oda hozzád, csak oda:
a nem-tudom-hova…
Mert mondom, nem ért más a nyelvünkön,
mint az akácok, a jázminok, a bodza.
Még hajtűid: kontyod rendőrei is hallgatnak,
hallgatnak a ruháid, elárvult öblével
szürkén hallgat a kabátod: még ott van
ahová Te tetted, s ott is hagyom.
Várj egy kicsit, ha majd meghaltam Rád adom.

1967. január