Emesz Margit - A fehér gidák
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 285
Emesz Margit: A fehér gidák
A fehér gidák
A kicsi faluban földes szobában kezdték életüket. Fürdőszoba nem volt. Nagylavor, nagyszappan, és kopogós hideg. Albérlet. A ház körül nagy kert, tejszagú kecskegidák vidultak a füves udvaron. Játékos délutánok. Egy reggel nem lelte a gidákat. Izgatottan dolgozni ment. Mikor hazaért, erővel a kaput becsapta, kiabálva köszöntötte, a hátha meglevőket. Panna néni kapával intett a kert végéből. Anna ledobott mindent, rohant a kitaposott úton. Ölelte Panna nénit. A gidák felől érdeklődött. A hajlott hátú asszony egyre hajlottabb lett. A válasz súlyos és megmásíthatatlan volt.
-Nincsenek. – mondta. Erről ő az ítész tehetett, aki a gidák fölött kimondta a verdiktet. Anna leroskadt a keménytalpú útra, ahol a körmös lábak dobogtak. Egyre erősebben. És repült a gidákkal. Föl, csak föl, magas hegyek ölelte völgybe, dús fű kellős közepébe. A gidák testüket ívesen formázták, és fejük játékos bólogatása jelezte a kacér táncot, a viaskodó élet üde játékát.
Hiába kereste. Nem voltak már. A gidák a jövő vonalait táncolták… A látomást magával vitte.
Már a városban laktak. A jövőbeli évek írodtak. Először nagyobb betűkkel. Sorok között megfelelő távolsággal, ahogy sorjáztak. Kinézetre elegáns betűformák, hihető képekkel. Ott volt a megálmodott is, két ember mivégre élete ebben a frigyben. A sorok íródtak, de közöttük a távolság egyre nagyobb lett, a betűk alaktalanabbak. Néhol a szavak olvashatatlanok már.
De egy drezdai szilveszter nagy esemény volt Anna életében. Öltözéke csupa fekete volt. Dögös külső, vörös haj, szeme beszédes volt. Kurváspiros szája szegletében egy-egy mosoly is megült. Anna észrevette és jó érzéssel nyugtázta a figyelmet. A szelíd történések mentén tetszett az izgalmas út. Részese akart lenni. A drezdai szilveszter mámoros táncában vele volt és repültek a mondatok. Találkozásuk mámoros ízzel ette-itta a zene bűvöletét. Eszébe jutottak a fehér gidák. Boldogságos játékuk varázslatos volt most is. Az élet csodái vele. Nem akarta, hogy vége legyen.
Egyik levelében megnyílt felé. Egy verset küldött elolvasásra, véleményezésre. A válasz örömteli, pedig az írás férje kezét elengedő kétséget, bántódást rejtett…
Aztán jött egy karácsony. Férjével a templomban hallgatták, ahogy a hívek irgalomról és megbocsátásról énekeltek. A szertartás hirtelen csendje a megbánás pillanatait erősítette. Hittel és erővel szólalt meg a fényes csengő. Egyszer, kétszer és szólt betöltve minden űrt, ha üresség maradt volna a lelkekben. A kezek összekulcsolódtak. Az orgonaszó fenséges hangja Anna tekintetét a mennyezeti ablakra terelte. Ott állt a fényes világosság útján. A templom hideg kövén lábat vetett. Aztán a fényesség egyre halványabb lett. Elfüggönyözték a csendes könnyek.
Anna továbbra is bánattal élte napjait. Március volt. Az idő elhozta napját. Anna még hálóingben poroszkált ezen a reggelen.
-El fogsz késni! – figyelmeztette férje.
- Nem. Én ma nem megyek dolgozni. Nem akarok veled élni – mondta higgadtan, és tovább tevékenykedett. A mondatok kijelentés erejével szóltak. Tódultak és jöttek. Előző este még nem tudta, hogy a mai reggel hozza meg a véget, ahogy a gidák elvesztése is oly váratlan volt. Nem hallotta a saját hangját, mert oly megértő értéssel mondta és kimondta végre,hogy hallható is legyen. Minden szó szelíden kísérte a szobákban.
A békítő tárgyalás eredménytelen volt. Anna meghívta őt egy italra. Búcsúzni akart. Békességgel. Elegáns helyre vitte.
-Ne ijedj meg! Én fizetek! – mosolygott, mert vele voltak a hófehér gidák, majd dobbantottak a fűben.
-Te vagy életem legnagyobb csalódása! – vallotta a féligférj.
-Úgy huszonkét év után? – kérdezte a féligfeleség.
- Pedig a jövő előttünk volt, az iroda megnyitása előtt álltunk, ahogy megbeszéltük. – vallotta a féligférj, aki ügyvéd volt.
A féligfeleség koccintásra emelte poharát. Annát hazáig kísérte. Magabiztosan lépegetett, mert az új, az újabb kiszemelt már várta. Anna nem ment többé férjhez.
Sok udvart látott már. Sok udvar söprését látta, ahol futóhomok ült az udvaron, és beterítette a kevés füves maradékot. Vitte a szél, végül elvitte és egy gödör tátongott a helyén. Aztán ősszel vízzel telt az udvar gödre, hamis békéje. És ebben a békességben hosszú idő után többször megszólalt a telefon.
-Főznél nekem egy csirkepaprikást? Olyan Anna módra.