Emberré lenni
Írta: Lengyel János
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 189
Emberré lenni
Tervező izzadtságtól gyöngyöző homlokát törölgette. Gondterhelt arccal meredt a képernyőre. A monitoron bonyolult számítások futottak, amit csak ő értett. Na meg persze a számítógép. Amikor az ember ezzel a névvel ruházta fel az általa megalkotott mesterséges intelligenciát, nem is sejtette, mennyire találóan jellemezte. Elhitette önmagával, hogy isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Hiszen új életet alkotott. Az emberből Teremtő lett. Teremtményét fokozatosan fejlesztette, okította, nevelte. Aztán eljött a nap, amikor az áramkörökből, chipekből, adatlapokból álló teremtmény öntudatra ébredt. Attól kezdve már nemcsak a programok mentén gondolkodott és cselekedett, hanem önálló tevékenységet folytatott. Döntött, nem csak parancsot teljesített. Elmerengett az úton, ami Neumann János szobaméretű lámpás gépezetétől, Bill Gates PC-jén át, ő hozzá vezetett. Teremtmény már-már emberi tulajdonságokkal bírt, leszámítva, hogy műanyagból és fémből készült.
Tervezőnek nem volt családja, sem barátai. Munkatársaitól is elhidegült. Életét a munka, a kutatás töltötte ki. Nagy vágya volt, hogy megalkossa a mesterséges embert. Egy humanoidot, akit nem gyötörnek betegségek, és nem lebeg fenyegetően a feje fölött a halál. Teremténynek emberi formát adott, de még nem volt tökéletes. A mesterséges bőrrel gondok akadtak. Háromszor is újra kellett borítani az egész testszerkezetet.
Ám a külső nem minden, ahogy a közmondás tartja. Teremtmény viselkedése megdöbbentően hasonlatos volt az emberéhez. Képes volt önállóan tanulni, gondolkodni. Mégis az embert szolgálta. Tervezőt, akihez nagyon ragaszkodott.
– Az embernek is van tervezője? – kérdezte egyszer a gépember.
– Voltaképpen igen, de nem úgy, ahogy te gondolod.
– Én hogy gondolom? – jött az újabb kérdés.
– Téged én alkottalak, miután megterveztelek. Az ember egy nő és egy férfi párkapcsolatából születik, nemzés útján.
– Engem is nemzettek? Mert én sosem láttam itt egyetlen nőt sem!
– Nem, a te esetedben a nemzés elmaradt. Azt hiszem, ezt a folyamatot a rendszered bekapcsolása töltötte be. Számodra ez jelentette az életet.
– Akkor én élek?
– Nos, bizonyos értelemben igen. Ha sikerül befejeznem a munkámat, te sokáig fogsz élni.
– Te is sokáig fogsz élni?
– Nekem egyszer meg kell halnom.
– Miért?
– Mert ez a dolgok rendje. Az ember megszületik és meg is hal. A halál az élet része.
– Mi az a halál?
– A halál az egyén életének vége. A szíve megszűnik dobogni, teste idővel elenyész.
– Egyszer én is meg fogok halni, mint te?
– Nem olyan értelemben. Ha a rendszered elromlik, ki lehet cserélni a hibás alkatrészt.
– Nekem is van szívem?
– Nem, neked nincs.
– Miért?
– Mert neked nincs szükséged rá. Az embert az ereiben folyó vér tartja életben. Ezt a körforgást pedig a szív pumpálása biztosítja.
– Nekem miért nem készítettél szívet?
– Mert neked nincs szükséged erre. De mi végre ez a sok kérdés? – fakadt ki Tervező.
– Én is olyan szeretnék lenni, mint te, mint az ember – hangzott a meglepő válasz.
Sok év telt el a párbeszéd óta. Teremtény rengeteget tanult. Folyton Tervezőt kémlelte. Megpróbálta leutánozni. A tükörből tudta, hogy bárhogy igyekszik emberré válni, a külseje mégis más.
– Ha ember akarok lenni, először is szereznem kell egy szívet. Meg bőrt. Olyan bőrt, mint amilyen Tervezőnek van.
Az évek teltek, a furcsa pár együtt dolgozott a kolónia laboratóriumában. Sok találmányt hoztak létre. Teremtény nagy segítséget jelentett Tervező számára. Tudományos fokozatokat is szerzett. Tervező folyamatosan tökéletesítette külső borítását. Egyre közelebb járt ahhoz, hogy az emberi bőrhöz hasonló anyagot hozzon létre.
Öreg volt. Járni is alig bírt. A kétkezi munkát már csak Teremtmény végezte.
– Szerinted most már ember vagyok?
– Miféle kérdés ez már megint? Miért fárasztod ilyenekkel öreg barátodat?
– Nem válaszoltál a kérdésre! – nyomatékosított a gép.
– Sajnos nem mondhatom azt, amit szeretnél hallani. Nagyon hasonlítasz az emberekre, de mégsem vagy ember.
Teremtmény elszomorodott e szavakat hallva.
– Azért, mert nincs szívem?
Tervező megsajnálta mesterséges barátját. Évek óta szánalommal teljes aggodalommal figyelte azt a görcsös igyekezetet, ahogy megpróbált valódi emberré válni. Közben menthetetlenül átvette a negatív tulajdonságokat is. Néhány évvel ezelőtt Tervező heves vitába keveredett a laboratórium egyik vezetőjével. A törtető káder sok tudósnak tett keresztbe, ezúttal az ő ellehetetlenítésére készült. Amikor az egyik, tudományos áttörést jelentő felfedezését magának titulálta, Tervező, türelmét vesztve, halálosan megfenyegette. Szerencsére, az esetnek csak Teremtmény volt szem- és fültanúja. Néhány nap múlva a vezetőt holtan találták otthonában. Belefulladt a fürdőkádba. Az eset nagy port vert fel. A hatóság Tervezőt is kihallgatta, de nem volt ellene semmilyen bizonyíték. Ám benne feléledt a gyanú, hogy Teremtménynek köze lehet a rejtélyes halálesethez. Amikor rákérdezett, az felháborodottan utasította el a vádat, de Tervezőben sosem oszlott el végérvényesen a gyanú. Most felszínre bukkant ez a régi történet.
Azt gondolta, Teremtmény miatta vált fokozatosan komorrá. Már hetek óta nem tudott felkelni az ágyból. Barátja ápolta és etette. De a gépet, az ember romló egészségén túl más is nyomasztotta. Minden tőle telhetőt megtett, mégsem lett belőle ember.
– Az emberi tulajdonságok, a külső önmagukban még nem tesznek emberré. Tudom, a belső a lényeg. Belül sosem leszek ember, amíg nem lesz szívem. Amíg nem lesz érző, dobogó szívem – elmélkedett magában.
Tervező a halálán volt. Szíve egyre lassuló ütemben dobolta az élet ritmusát. A ritmust, amelyet Teremtény éjjelente hallgatott, ahogy az öreget figyelte. Az elhatározás már évekkel korábban megszületett. Éjjel volt. Tervező már alig lélegzett. Eljött az idő.
Az a bizonyos éjszaka megváltoztatta mindkettőjük életét. Teremtmény sokat tanult. Nem tudni, melyik volt az a pont, amikor túlszárnyalta gazdáját. Éjjelente lázasan dolgozott. Egyszerre hajtotta az ember iránti szeretete és az önzés. Tervező kiragadtatott a halál karmaiból, Teremtmény elnyerte azt, amire annyira vágyott.
– Kelj fel, és járj, mert én az ember vagyok! – szólt a meglepett Tervezőhöz, akit e szavak már a halálba vezető szürke ösvényről térítettek vissza.