Eltékozolt évek
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 275
Eltékozolt évek
(Az eltékozolt évek című a 2008-ban megjelent azonos című novelláskötetemből való.)
Csak ült a szobájában, és nézte az üres rajzállványt. Máskor is megtörtént ez vele, hiszen világéletében úgy szeretett dolgozni, hogy először maga elé képzelte a már kész épületet kerítéssel, parkkal, a teljes környezettel, és ebből bontotta le a részleteket. Most azonban nem volt papír a rajztáblán. Minek is lett volna? Senkitől se kapott megrendelést, és a feje is olyan üres volt, mint a kifüstölt méhkas. Nézte az állvány padlóba gyökerezett lábait, és kesernyésen elmosolyodott. Gyantaszagot érzett, a frissen gyalult fenyő édeskés gyantaszagát. Aztán meg a halottasház illatemlékei kavarodtak föl benne. Kesernyés krizantémok, gyertyák, művirág koszorúk, dohos gyászdrapériák... A koporsóban apja kisimult arcát látta.
Mióta minden nappal közelebb jutott az ötvenedik évéhez, gyakran gondolt a halálra. Nem dacosan, lázadozva, mint a húszévesek, nem is megfáradt bölcsességgel, mint az aggastyánok, inkább valamiféle gyermeki kíváncsisággal. Annyi mindent kipróbált már életében, annyi kudarcot kellett bezsebelnie, hogy ettől várta élete nagy kalandját, mely egy olyan világba röpíti, ahol számára is terem valamiféle babér. Nem tudta szavakba önteni, mit is vár ettől az átváltozástól, azt se tudta, mi lesz majd azután, csak a zsigereiben érezte, hogy valaminek történnie kell, hiszen az nem lehet, hogy ennyi felhalmozott energia semmivé váljon. Az apja, nagyapja életére gondolt. Egyikük se érhette el, amire vágyott. A többi őséről nem lehettek emlékei, de az biztos, hogy ahány halottat látott, mind kisimult vonásokkal feküdt a koporsóban.
És itt van ő, P., a tervezőmérnök, az építész, akinek most kellene a csúcson lennie. Házakat, városokat kellene építenie, hiszen ehhez ért, erre született. Az sem lehet vitás, hogy meg tudná csinálni. Százszor bebizonyította már, hogy a legjobb szakemberek közé tartozik.
Az apja is bebizonyította, hogy az első gazdák közül való. Senkinek nem voltak olyan szép lovai a faluban, mint neki. A kukoricaföldjét hét határban megcsodálták. Öreg korára mégsem lehetett több, mint tejeskocsis a téeszben. Ő meg itt ül a rajzállvány előtt, és lyukat néz a levegőbe. Az apja is halk szavú ember volt, soha nem állt a hangoskodók közé. Akkor kezdett el káromkodni, amikor elvették a földjét, és vágóba hajtották a lovait. Fél évet ült érte. Azt se tudták, él - e még... Micsoda világ ez, ahol annak van igaza, aki hangosabban kiabál? Micsoda világ ez, ahol csak a haláltól várhat az ember megnyugvást? Micsoda világ ez, ahol az építész munka nélkül bámulja, hogy a fegyvergyáros nem győzi zsebre vágni a számolatlanul jött dollárjait?!
Már - már ott tartott, hogy hangosan elkáromkodja magát, amikor megjelent a szoba ajtajában Klári, a felesége, és halkan figyelmeztette:
- Indulnod kell, szívem... Rögtön két óra lesz.
- Megyek - mondta mintegy fölriadva álmodozásából -, megyek.
Egy építési vállalkozóval volt találkozója a belvárosban. Állást ígért neki valami német érdekeltségű, most alakuló cégnél. Maga se tudta, mit várhat ettől a megbeszéléstől, sőt azt se tudta biztosan, ő mit akar, de úgy gondolta, a mostaninál csak jobb lehet. Másfél évig volt munkanélküli, mire nagy nehezen talált egy kft-t, ahol alkalmazták művezetőnek. Harminc emberrel dolgozott a belvárosban. Roskadozó, százéves épületeket kellett renoválnia. Jól járt vele a vállalkozó, hiszen nem kellett tervezőt felfogadnia, P. minden rajzot, számítást elvégzett, a hivatal ráütötte az engedélyre a pecsétet, s már húzhatták is föl az állványokat. Kezdetben ez a munka is tetszett neki. Igaz, olykor hajnalig görnyedt a rajztábla fölött, de látta maga előtt a megifjult, mészszagú házakat, és ez boldogsággal töltötte el. Reggel fütyörészve nézte a maltert keverő kőműveseket, és estig buzgón dolgozott velük.
Egyik nap összefutott a Rákóczi úton egy volt évfolyamtársával. Nagyon megörültek egymásnak, beültek a legközelebbi sörözőbe, és elmesélték, ki mit csinál mostanában, mit tud a régi barátokról. Amikor P. a tatarozásról beszélt, a másik megkérdezte, mennyiért vállalta. Megmondta.
- Bagóért dolgozol, öregem... - húzta el a száját a barátja. - Nálam egy kezdő kőműves keres ennyit. No, de hát ilyen világban élünk... Az érvényesül, aki jobban be tudja csapni a másikat.
P. kezében megállt a söröspohár. Apja jelent meg a lelki szemei előtt, amint a két zörgő csontú gebével végighajt a falu főutcáján.
Másnap magához hívatta az igazgató.
- Csak azért kérettelek - mondta -, mert a belső tatarozási tervedet Tomori nevére írattam. Gondolom, jó, ha tudod, nehogy később probléma adódjon belőle. Sokat segített nekem ez az ember az adóhivatalban... Jár neki a tíz százalék. Kőműves munkát csak nem írhatok a szerződésbe...
- Tervezést igen? - csattant föl P.
- Hmm... - villant meg az igazgató szeme. - Nem is tudtam, hogy ennyi önérzet szorulhat egy munkanélkülibe... Kár... Azt hittem, szót tudunk érteni.
A kávéházban még kevesen voltak. Az ablaknál két idősebb hölgy kevergette a feketét, a bokszban szerelmes pár ölelkezett. Az egyik márványasztalnál forintot cseréltek dollárra. Suttogó hangjukat nem értette, de a mozdulataikból arra következtetett, hogy nézeteltérés lehet az árfolyam körül. A sarokasztalnál jól öltözött, középkorú férfi aktákat szedett elő a táskájából. Nyilván üzleti tárgyalásra készül... A pincér fehér szalvétával a karján, ugrásra készen támasztotta a pultot. Éppen nem volt dolga, a pultoslánnyal beszélgetett.
Az ajtó közelében telepedett le, hogy rögtön észrevegye, ha megérkezik a vállalkozó. Ő azonban késett. Lassan itta a kávéját, minél tovább tartson, és szinte percenként leste az óráját. Húsz perc múlva fészkelődni kezdett. A pincér tekintetéből látta, hogy rendelnie kell valamit, vagy szedni a sátorfáját, mert ez nem az a hely, ahol órákig elücsöröghet a vendég az üres kávéscsésze mellett. A tárgyalás pedig alighanem kútba esett...
Már éppen szólni akart, hogy fizet, amikor szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Egy középkorú nő libegett be az ajtón olyan fenséges magabiztossággal, amilyennel az uralkodók szoktak elvonulni alattvalóik előtt. „Olga” csúszott ki a száján akaratlanul is az első felesége neve. Legszívesebben visszaszívta volna a szót, elbújt volna az asztal alá, de nem tehette. A nő kacéran felé fordult, negédesen elmosolyodott, és hozzá libegtette illatfelhőjét.
- Te vagy az, P. drágám? - mondta a kezét nyújtva. - Hogy kerülsz ide, ahol csak jobb emberek szoktak találkozni?
P. nagyot nyelt, s körülnézett, hallhatta - e valaki Olga sértő megjegyzését. Senki se figyelt rájuk, csak a pincér fordította el diszkréten torz mosolyát.
- Üzleti tárgyalásom lett volna - mondta -, de a jelek szerint késik a partnerem...
- Nocsak?! - csillant föl Olga szeme. - Csak nem kezdtél bele valami sokat ígérő vállalkozásba? Nem ismerek rád! Te, az örök vesztes, mint üzletember? A végén még kiderül, hogy félreismertelek...
- Lehet... - hagyta rá P.- Tudod...
- Semmit se tudok, de roppant kíváncsivá teszel. Mindent tudni akarok! Hanem azért meg kell állapítanom, hogy roppant udvariatlan pasas vagy. Elnézed, hogy egy hölgy itt ácsorogjon az asztalod mellett...
- Bocsáss meg, Olga, de éppen indulni készültem, amikor jöttél. Ne haragudj, mennem kell...
- Szó se lehet róla, barátocskám! Tőlem nem lehet csak úgy megszökni! - Ezzel fogta magát, és letelepedett P. mellé. - Engem is várnak, de majd megvárnak. Tudod, most egy politikus a barátom. A múlt héten Párizsban voltunk. Akadt ott némi kis hivatalos dolga, én meg szétnéztem a városban. Vettem néhány cuccot, beugrottunk az operába, miegymás. Tetszik ez a kis gönc rajtam?
- Nagyon csinos vagy... És a lányok?
- Anyámnál laknak, hisz’ tudod. Nem? Pedig úgy emlékszem, mintha értesítettelek volna... No, szóval az a helyzet, hogy engem nagyon lefoglal ez a pártszervezés, alig vagyok itthon. Ezek az állandó vidéki naggyűlések, aztán meg a külföldi utak...Fárasztó, no, fárasztó, de végre azt csinálhatom, amit mindig is szerettem volna.
- És Karcsi, a férjed?
- Férjem? - kapta föl a fejét megrökönyödve, hogy csilingelni kezdtek a hatalmas, arany fülbevalói.- Azt a nímant nevezed te férjemnek? A nevét se ejtsd ki előttem, mert harapok! Most éppen adócsalásért ül Vácott. Becsapott, átvert, megérdemli a sorsát. Nem mondom, jórészt én segítettem, hogy oda kerüljön, de ennyi elégtétel nekem is jár. A legszebb éveket rabolta el az életemből. Aztán még neki áll följebb? Ő vádaskodik én ellenem? Hát ki ez az ember? No, ennyi. Több szót nem érdemel. Mesélj már, hogyan lettél vállalkozó! Kifúrja a kíváncsiság az oldalamat!
- Nincs mit mesélnem - vonta meg a vállát P. - Hanem az meglep, hogy te pártszervező lettél. Gondolom, a kormánypártnál...
- Naná, drágám! Mit kezdhetnék én valamiféle csóró ellenzéki társasággal? Amikor megismerkedtem Tiborral, éreztem, hogy ez az én világom. Mihelyt győztek a választásokon, azonnal be is léptem a pártba. Ez egy igaz férfi! Olyan éles az esze, mint a borotva. Magunk között csak doktor Észnek nevezem, mert természetesen jogi doktor. Te, ez már három törvényjavaslatot dolgozott ki egyedül. Jó, én is segítettem neki, de hát ez magától értetődő dolog. Én ismerem jobban az életet... Te, ezt fúrják jobbról, balról, de nem bírnak vele. Nem csodálkoznék rajta, ha előbb - utóbb rábíznák a parlamenti frakciót. Ez egy buldog. Amit egyszer a fejébe vesz, azt meg is csinálja. A sok ellenzéki csak csahol körülötte, de a nyomába se érnek. No, de nem sokáig csinálhatják már azt se... Ahogy én ismerem, előbb - utóbb kinyírja valamennyit. Meg is érdemlik. Ha egy kicsit megvakarják őket, kiderül, hogy mind kommunista volt. Föl kéne kötni valamennyit, de hát tudod, mi van?... A demokratizmus, meg a jogállamiság... Mit szólna hozzá a Nyugat?... Ugyan, kérem! Addig itt nem lesz rend, amíg egy is marad Kádárék kiszolgálói közül.
- Különös - gondolkodott el P.- Annak idején, amikor még az én feleségem voltál, mindig azért nyüstöltél, hogy lépjek be a pártba, csináljak karriert. Ha jól emlékszem, azért is költöztél át a másik szobába, mert nem akartál egy levegőt szívni egy antikarri- eristával. Most meg...
- Hja, kedvesem, változnak az idők, változnak az emberek... Én a helyemen vagyok! Te pedig jobb, ha elfelejted a múltat, mert nem vagyok benne biztos, hogy pontosak az emlékeid.
- Értem én, értem - bólogatott P. kesernyés mosollyal az ajkán. - Csak az nem fér a fejembe, hogy akiket annak idején csodáltál, most azokat akarod kinyírni. No de hát ebből áll össze a történelmünk... Ha csak a huszadik századot nézem; tizenkilenc- ben a kommunisták kinyírták a nagypolgárokat, utána a fehérek fölkoncolták a vörösöket. A háború alatt a nyilasok elhurcolták, krematóriumba küldték a zsidókat, meg az ellenzékieket. Utána a kommunisták felkötötték a nyilasokat, deportálták a kulákokat, és megtisztították az országot a saját pártjuk nyugati emigránsaitól. Kádárék kinyírták az ötvenhatosokat és behajtották a parasztokat a téeszbe. Most jössz te, és föl akarsz akasztani mindenkit a demokrácia jegyében, aki az elmúlt negyven év alatt életben akart maradni.
- Te teljesen hülye vagy, P.! Azokat véded, akik megnyomorították az apádat?
- Védi a fene, csak elegem van a vérből! Dolgozni szeretnék végre; építeni, és nem rombolni. Mivel lesz jobb, ha újabb vérfürdőt rendeztek? Lesz attól kenyere a munkanélkülinek, otthona a híd alatt lakónak?
- Ez tipikus ellenzéki demagógia! Vörösökkel nem vitatkozom. Különben is jellemző rád, hogy mindig azt támadod, akiből akár hasznot is húzhatnál.
- Én nem élősködni akarok, hanem dolgozni. Dolgozni, és emberi módon megélni a munkám után.
- Csak hangoskodj, hangoskodj! De aztán ne csodálkozz, ha egy kicsit belenéznek a te múltadba is. Nem is kell visszafelé kotorászni, itt van rögtön a gyerektartás. Mennyivel is járul hozzá a vállalkozó úr a lánya egyetemi tanulmányaihoz?
- Költői kérdés, hiszen már a váláskor letiltattad a fizetésemből. Különben se vagyok vállalkozó.
- Gondolhattam volna. Aki hülyének született, akként is fog meghalni. - ezzel fölállt, és otthagyta a férfit.
- Mondd, Klárikám - kérdezte otthon a feleségétől P. -, gondolkoztál már azon, mi lesz velünk a halálunk után?
- Butaságokat beszélsz - ingatta a fejét az asszony. - Még ötvenéves se vagy, hol van még a halál? Engem inkább az izgat, mit főzzek vacsorára.
- No igen - bólogatott P. -, csak tudod, arra gondoltam, hogy kell vagy tizenöt év ahhoz, hogy ebben országban kialakuljon valamiféle emberszabású rend. Akkor meg már... Szóval ki adja vissza nekünk az eltékozolt éveket?
- Attól tartok, senki. Ne foglalkozz ilyen hiábavalóságokkal, szívem! Gyere, inkább daráld meg a mákot a tésztára!
A mákdaráló úgy nyikorgott, mint a kenetlen kocsikerék. A tejeskocsi kereke, amelyiken az apja utazott naponta kétszer a tehénistállótól a tejüzemig.