Előszó a funkcionális verstanhoz
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 330
Előszó a funkcionális verstanhoz
Verstant ritkán ír egyetlen ember. Én sem vállalkozhatom rá. Amit írok, az a szó megszokott értelmében nem lesz verstan. Inkább egy másféle szemlélet alapvetése. De mivel sok éve foglalkoztat a gondolat, hogy a verseket a szokásostól eltérően, életszerűen, működésüket fókuszba állítva kell vizsgálni, ezért megteszem az első kapavágásokat.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy mit tudnak, és mit nem tudhatnak a verstanok!
A tisztességesebb verstani tanulmányok vállalják azt a tényt, hogy képtelenek pontosan definiálni vizsgálódásuk tárgyát. A verstan tehát mind ez idáig olyan tudomány, amely nem képes megfogalmazni, hogy mi is területe.
A magyar vers szó eredetét a „verse” kifejezésből vezetik le. Ezt sokszor a jambikus (öt lábas) versformával kötik össze, mivel állítólag ezzel összefüggésben kezdték e szövegformára a „verse”, magyarul: vers kifejezést használni.
Ám ez lényegtelen. A verstanok irodalomtörténeti és irodalomelméleti síkokon vizsgálódnak elsősorban, és a formát (morfológia) tekintik értelmezhetőnek. A verstanászok ezért is kedvelik elsősorban a latinos versformákat, továbbá az ütemhangsúlyos, vagy legalább formailag recitatív, ismétlődő forma-szekvenciákat alkalmazó szövegformákat. Így a verset a szótag szintjéig vizsgálják, noha a szótagok többsége olyan alkotóelem, amely értelmetlen építőköve az értelmes szövegnek.
A verstanászok ezért is vannak sokszor feszült viszonyban a szabadversekkel, prózaversekkel, képversekkel, hangköltészettel, és más, a formát másként alkalmazó verselési módokkal. Hiszen a szokásos „szerkezeti” elemzéssel ezek nem értelmezhetőek.
A meggyőződésem az, hogy ez a vizsgálati mód már akkor tévútra jut, amikor a verset értelmezni akarja. A szerkezet olyan, mint egy épület, amely lakatlan. Ahogy egy épület is a funkciótól nyer értelmet, amikor „belakják”, használatba veszik, úgy a vers kapcsán is az a legfontosabb kérdés, hogy mire jó.
A nyelv egy nagyon bonyolult, színes, és folyton változó kifejezőeszköz-rendszer. A szavaknak és mondatoknak nem csupán elsődleges értelme van, hanem a szöveg és a helyzet összefüggéseiből adódóan sok jelentési sík működik egyszerre. Másodlagos és mögöttes tartalmak, meta-tartalmak. Szándékolt, vagy szándékolatlan másodlagos és kettős értelmek. Elvileg az életünk minden vetülete verbalizálható. Elvileg minden megfogalmazható.
A vers sem más, mint a nyelv használata. Mire is használjuk a nyelvet? Arra, hogy a közlendőnket elmondjuk. A beszéd és az írás által kódolunk tényeket és érzéseket, bizonyosságot és kétséget úgy, hogy közben azt reméljük, a létrejövő szöveg megfelelően dekódolható lesz.
A verselés nem más, mint ennek a kódolásnak sokféle speciális megoldása. A vers akkor nyer értelmet, csak úgy bír funkcióval, ha kísérlet arra, hogy pontosabban, hatásosabban, mögöttes jelentéseiben teljesebben mondja el azt, amit máskülönben hétköznapi szövegben is elmondhatnánk. Ha a vers nem mond többet, mint a hétköznapi módon megalkotott szöveg, akkor szükségtelen. Miért lenne hasznos bonyolult, szokatlan szövegeket alkotni, s e feladatra megbecsült embereket kinevelni, ha a létrejövő vers nem mond többet, mint amit bárki könnyedén elmondhat?
A versnek tehát az a funkciója, hogy új, mélyebb, hatékonyabb és hatásosabb kódolási és dekódolási módokat nyújtson a közlendőkre.
Jóllehet a verselés és a költészet egymással helyettesíthető fogalmak, csak úgy, mint a vers és a költemény, én itt és most önkényesen, mégis különbséget teszek. Ez a különbségtétel egyszeri, pontatlan és elnagyolt. De egy szűken behatárolt célnak megfelel.
Mivel bizonyos fokig a formaelvű verstanokon szeretnék túllépni, versnek nevezem a formai szempontból versnek látszó szöveget, függetlenül attól, hogy milyen jelentéshordozó képességgel bír.
A formától függetlenül pedig költeménynek nevezem azt a szöveget, ami többet mond a hétköznapi beszédnél.
Jó esetben a vers és a költemény egybeesik. De nincs feltétlenül így. Sokan „gyártanak” verseket jó érzékkel bizonyos formák kitöltésére, nem lebecsülendő szaktudással és jártassággal. Őszintén szólva, főleg a klasszikusnak nevezett (latinos) formák alkalmazásához megfelelő iskolázottság és műveltség szükséges, amit csak kevesen képesek önképzéssel magas szinten elsajátítani. Azonban, aki ebben jó teljesítményt mutat, azt könnyen befogadja az irodalmi elitek némelyike, attól függően, hogyan sikerül a kapcsolatok kiépítését elkezdenie.
Költő lehet edukált ember épp úgy, mint e téren iskolázatlan. Ahogy a képzőművészetekben is van „naiv” és „népi” művész, úgy a tehetségnek a költészetben sem forrása az iskolázottság. A nyers tehetség egyfajta őserő, ami azonban nem teljesedik ki, ha a tehetséges ember nem pallérozza magát. Nem gondolom, hogy a versformák aprólékos ismerete elengedhetetlen szükséglet. De az igényes irodalom olvasása, és általában a kultúra, azon belül a színvonalas irodalom „fogyasztása” nélkülözhetetlen minden tehetség számára. Csak úgy bontakozhat ki.
A költő kénytelen folyton azt keresni, hogy hogyan tehetné pontosabbá, erőteljesebbé azt a kifejezésmódot, amelyet képes alkalmazni.
Látható, hogy sem ebből, sem abból az irányból nem lehet igazán közel jutni a teljességhez. A jó versfaragó könnyebben ér el pillanatnyi sikereket. A tehetséges költő sorai tovább hatnak.
Úgy gondolom, inkább egy képzetlen tehetség, mint egy tehetségtelen szakiparos ragadhatja meg a költészet lényegét. A képzetlen ember képezhető. Ha tudatában van a felelősségének, keresni fogja a módját annak, hogy egyre jobban fogalmazza meg a szinte megfogalmazhatatlant. Az iparos viszont a könnyű sikerért, a forma megfelelőségéért lemond arról, hogy igazán mélyre ásson önmagában, a témában, a nyelvi lehetőségekben.
Számomra az a vers képvisel értéket, ami költemény is. Ezért használom azt a fanyar meghatározást olykor, hogy „versnek látszó szöveg”. Ezen azt a versszerűséget értem, ami nem költemény.
Az európai festészet (és részben a szobrászat) egy jellegzetes korszaka a manierizmus. Ez, a reneszánsz és a barokk közé ékelődő korszak, olyan „mesterek” munkásságát öleli fel, akik a nagy reneszánsz mesterek „manírjait” alkalmazták. Mondhatjuk, hogy ezek a mesterek jó iparosok voltak, akik könnyen és jó áron tudták piacra dobni alkotásaikat. Azonban a „könnyű megoldások” többnyire feledhető és feledendő művek sokaságát eredményezte. Szabályokat követtek, szabályszerű megoldásokat hoztak létre, amelyekben a manírok, azaz a követett szabályok fontosabbá váltak, mint az üzenet. Nem küzdöttek meg a kódolás-dekódolás problémáival, hiszen azt gondolhatták, hogy erre kész szabályokat kaptak. És bár e korszak nem volt rövid, az emberi és művészi kifejezési törekvések nagy történetében viszonylag jellegtelen epizód maradt.
A versek és költemények értelmezése szempontjából is fontos tanulsága van ennek. Amint a forma céllá és követelménnyé válik, elvész a lényegi funkció: a teljesebb közlés módjának a keresése.
Amikor egy művész felhagy a kifejezésmódok kutatásával, a kínlódással, hogy túllépjen önmagán, már nem művész többé, csak mesterember. S lehet, hogy kiváló mester, aki jól értékesíthető műveket hoz létre, de lemondott arról, ami minden művész hivatása kell, hogy legyen.
Itt és most szeretnék egy újabb gondolat bevezetéseként egy merész állítást megfogalmazni. Kérlek, ne tartsd blaszfémiának! Isten tudta, hogy az ember bűnbe fog esni. (Ez az állítás az én ismereteim szerint teológiai értelemben megáll).
Miért is volt nyilvánvaló, hogy az ember áthágja az egyetlen tiltást? Azért, mert az ember kíváncsi és kreatív. Az ember tudatában van az esendőségének és a véges voltának. De van egy űr a lelkében. Karl Barth szerint ez egy „isten formájú űr”. Olyan űr ez, amit csak a teljesség tölthet ki. Ha tehát valaki a „teljes tudást” ígéri, az egy ellenállhatatlan csábítás.
Hogy egy kissé a teológiát is képbe hozzam, nem a kíváncsiság volt a hiba, hanem az, hogy ezt az őstörténet emberei (Ádám és Éva) nem megfelelő módon gondolták kielégíteni.
A magunk témájára visszatérve, természetes az, hogy az ember a teljességet keresi. A teljesebb megértést, a mélyebb kérdéseket, és a maradandóbb igazságokat. Az ember a maga rövid életében, behatárolt létében, a maga kicsiségében szeretné érteni a világot és önmagát. A viszonyokat, relációkat. A múlandóság tragédiájának tudatában keresi a vígaszt, ha vígasz az, hogy a kétségeinek egy részére választ kap, vagy legalább helyes kérdésekké formálódik.
A művészetnek, mint kommunikációs folyamatnak, az a funkciója, hogy ezt az igazságkeresést szolgálja. Hiszen az emberi beszéd (verbális kommunikáció) természete is erre mutat. Van ugyanis „önbeszéd”, amikor az ember úgyszólván magával kommunikál. Magában beszél, hiszen a verbalizálás (vagy valamely más kifejezési mód) a saját érzéseink, kétségeink és gondolataink feldolgozását, megértését és rendszerezését is szolgálja. A következő beszédmód az „önbeszéd”, amikor az „énbeszéd” szintjén keletkező gondolatokat, mint „önmagunkról szóló igazságokat” megosztjuk másokkal. S ezen túl van az általános beszéd, amikor mindenkihez, és mindannyiunkról szól az üzenet.
A művész, és így a költő is minden gondolatával, kétségével, küzdésével ezeken a fázisokon megy keresztül. Előbb magában őrlődik, vívódik, keresve azokat a szavakat, szókapcsolatokat, összefüggéseket, amelyek valamiféle formát, megragadható körvonalat, matériát adnak az aktuális vívódása tárgyának. Sok félbehagyott, törölt és eldobott jegyzet és kézirattöredék születhet ennek a fázisnak a vége felé. Aztán jön az „alanyi költészet”, amikor önmaga vonatkozásában már képes valamennyire zárt egységeket, kerek formába rendezhető gondolatokat megragadni, mintegy definiálva azt, vagy annak egyes részleteit, ami foglalkoztatja. A kiteljesedés pedig az, amikor képes önmagán túllépve, általános emberi igazságként megformálni azt, amire rátalált.
És lám, ebben a folyamatban a versformák jelentősége messzemenően elhanyagolható.
Egy költő nem ül le a papír, vagy a számítógép mellé azzal a gondolattal, hogy ilyen, vagy olyan versformát fogok „csinálni”. A költő azzal a reménnyel ül le, hogy sikerül a keresett igazságból és teljességből valamit konkrétan megragadni és szövegbe kódolni. Csak a versíró ül le azzal a szándékkal, hogy ezt, vagy azt a manírt reprodukálni fogja. És sokszor a versíró könnyebben ér el sikert.
A Wright fivérek kerékpárkészítésre szakosodtak. És ezen a téren jól ismerték a siker receptjét. De sokkal többre vágytak, így megalapozták az ember általi irányított (modern) repülést.
A versíró magabiztosan biciklizik. A költő pedig Ikarosz-szárnyakon igyekszik egyre közelebb a Naphoz.
Persze, a Wright fivérek a kerékpárokon használt megoldások közül sok beváltat átültettek az első repülőgépeikbe. Alkalmazták azt, amiről tudták, hogy működik. De nem egy újabb kerékpárt hoztak létre, hanem valami gyökeresen mást. Vakmerőt, kockázatosat, amivel valami olyat akartak elérni, amit kerékpárral lehetetlen: az eget, a szabad mozgás teljességét. Mondhatom, hogy a különbség: ég és föld. Így gondolok a verselésre és a költészetre.
Ezek a definíciók egyszeriek, elnagyoltak, pontatlanok. De a mostani témának, a jelenlegi célomnak megfelelnek. Használhatóak. Azokról a versekről szeretnék írni, amelyek költemények egyben. Mert csak az ilyen versek bírnak valódi, kitüntetett funkcióval. Ezekkel lehet elérni az eget, és megérinteni a Napot. Ezek töltenek be valamennyit abból az „Isten formájú űrből”.