Elmélkedések teliholdnál
Írta: Lukács Helga Erika
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 267
Elmélkedések a teliholdnál
Minden kialszik egyszer. Minden valós
és valótlan. Állítás és tagadás ereje, hogy
az igazság pontosan hol rejtőzött el, már
nem fog számítani, ha már nem égünk
a vágytól, mi megfejtéséért szűntelenül hajt.
Kialszik egy csillag az égen. Aztán több is.
Születnek, persze újak. Szebbek is és nagyobbak,
melyek talán még szebben is ragyognak, mint
valaha anyám szeme, amikor a bölcsőben
nekem dúdorászott. Vagy mégsem. Annál nem
lehet gyönyörűségesebb az életben semmi sem.
Próbálkozások mindig vannak. Olykor egy néma
beszélni tanul: lelkesen, ügyesen, nap mint nap
fújdogálja a remény parazsát. Már éjszaka sem
meri lecsukni szemét, nehogy kialudjon netán.
És ez is kialszik. Sosem fog beszélni már.
Fáj ez mélyen, legbelül, ezért továbbra sem hiszi.
Szemet hunyni könnyebb, és úgy látni a színeket,
mert az ember azt képzel el, amit akar.
Ezt hívják szabad akaratnak. Szabadon akarom,
hogy szabad legyek. És lassan hanyatlik a vágy.
Kialszik a parázs. És lehullik az a csillag is.
Az utolsó. Kialszik a fény. És kialszik a sötétség.
Kialszik az szív s vele együtt szívben az érzés.
Semmivé válunk. S ez a semmi is egyszerűen csak
kialszik a folyton álmodó világból.
(Kézdivásárhely, 2022. november 8.)