Elias

Elias

Elias a Kaptáron kívül volt – mint rendesen.
Érezte, hogy odabenn szokás szerint nagy a nyüzsgés, de ő ebből tulajdonképpen semmit sem érzékelt, csak az agyával tudta, mint a többi Csendes is ő előtte, hogy mi történhet odabenn.
Most már jó néhány évtizede ő volt a Csendes. Habár ez egy teljes elszigetelődést jelentett a többiektől, nem zavarta, hiszen erre született.
Olykor azért elgyengült, és elképzelte, milyen lehet egynek lenni a többivel, és érzékelni a közös tudatot, de mivel soha nem tapasztalta meg, nem tudta, tulajdonképpen mire is vágyik, hát mint máskor is, most is csak legyintett egyet, s ezzel el is hessegette magától a gondolatot. Ez igazán nem méltó egy Csendeshez!
Ő attól különleges, hogy más, egészen más, mint a többiek; míg a Kaptárból a Testetlenek nem tudtak volna kilépni – hiszen nem volt mivel –, addig ő szabadon közlekedett kint is, és ha ott volt dolga, bent is. Ilyenkor furcsán érezte magát – mintha villanásnyi időre megnyílt volna a neurális hálózat, és szörnyű zsibongás furakodott volna nyugodt, csöndes agyába, de ez soha nem volt teljes. A többiek vad zizegése mindig menekülésre ösztökélte.
Néha eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha itt hagyná a közösséget, és többé nem menne közéjük, bármi probléma is akadna a Kaptárban – de a belé programozott kötelességtudat ezt nem tette lehetővé.
A Csendesek mindig azok a szerencsétlenek, akik egy genetikai hiba miatt képtelenek rákapcsolódni három hónapos korukban a neurális hálózatra, és emiatt testük tovább fejlődik, ahelyett hogy – mint egy rendes Testetlennek illik – a neurális hálózatra kapcsolódjanak kezdetleges testükkel, és elsorvadjanak, beleépítve sejtjeiket a közösbe.
A Kollektíveknek ez nagyjából az első életévükre fejeződik be, csak az agyuk és a Kaptárba szövődő neuronjaik maradnak meg. Ekkor eggyé olvadnak a Kaptárral, a saját létű egyetlen, hatszögű sejttel. Tulajdonképpen ez az egyetlen, amiben a Kaptár-béliek önállóak.
Elias aznap nagyon rosszul ébredt. Valami nem stimmelt, egész nap azt érezte. Máskor is volt már ilyen, de ennyire erősen talán még soha.
Ellökte magát a Kaptár falától – ha bármi gond lesz, úgyis üzennek érte –, de most látni sem bírta a közösséget.
Emlékezett rá, mit mesélt neki az öreg Csendes, mielőtt meghalt. Hát elindult a völgybe le, ahonnan egy szürke építmény düledező romjait látta már többször is. Eddig soha nem ment oda, mert ígéretet tett rá. Ám ma eljött az idő; ha ma sem megy oda, akkor talán már soha többé nem lesz rá módja. Öregszik. És különben is: ma megszületett az újabb generáció, tizenegyen, ki tudja, nincs-e kötöttük az új Csendes is?
Valahányszor új utódok születtek, Elias rettegve számolta a napokat, majd a hónapokat, és ha eljutott az új generáció a harmadik hónapjáig, megnyugodott.
Elias lába alatt kavicsok gördültek le, amint lefelé tartott a hegyen elhelyezett Kaptártól. Visszanézve meglepődött, milyen szabályos, hatszögű az egész építmény. Erős kísértést érzett, hogy visszamenjen, hiszen arra kondicionálták, hogy ő a felelős a kolóniáért, de megkeményítve akaratát, s a napokban születettekre gondolva, határozottan továbbsietett.
Lassan csúszott lefelé a nap a látóhatár szélén, és Elias még mindig nem ért oda. Nem gondolta, hogy ennyire messzire lesz az az építmény!
Pont lebukott a nap, amikor Elias a – most már látta, bár a nevét nem tudta – kunyhóhoz ért. Innen nézve már nem egy szürke amorf kupac, hanem érdekes formája volt. Belökte a résnyire nyitott ajtót. Benn ebben a pillanatban felvillant a fény, és Elias egy szoba közepén állt. Lassan körbejáratta a tekintetét. Körös-körül könyvespolcok álltak a falakon, roskadozva a könyvektől. Elias nem tudta, mi az a könyv. Rákattintotta Értelmezőjét a sorokra, és magyarázóra állította a szerkezetet. Pillanat alatt tisztázta a rendszer, mit lát. Ki-be tette a könyveket, olvasni próbált belőlük, bár így, hogy csak az Értelmezőjén keresztül lehetett, nehézkes volt. Az egyik polcról, ahogy egy könyv után nyúlt, a könyv kiesett a kezéből, és a polc elfordult! Ismeretlen eredetű gépek és formájú bútorok álltak itt. Elias meglepve nézett szét, aztán lassan beosont. Beleült az egyik székszerűségbe. Ebben a pillanatban a szerkezetek beindultak, és halk kattogást, surrogást hallott.
Egy hatalmas monitor emelkedett fel vele szemközt.
– Üdvözöllek, XVII. Csendes! – szólalt meg egy férfiarc a monitoron. Elias rémülten hőkölt hátra.
– Lassan lejár a te időd is, mint minden Csendesé eddig, de megkapod te is a személyre szóló Értelmet, hogy tudd, mi a következő feladatod – szólt az arc és lágyan elmosolyodott. – Minden Csendes így végezte, de veled más a helyzet. Lassan vége a Kaptár-időnek, és ez pont a te Csendességed alatt jött el. Már nem egy Csendes fog születni, mint eddig. Figyelj jól! Az emberiség régen kipusztult, ti maradtatok csak.

És Elias hallgatta, hallgatta csak csendben, amit az Arc mondott neki, lélegzetvisszafojtva, órákon át. Néha megrezzent hártyás szárnya, de egyébként csönd volt.

Tizennyolc év telt el azóta, hogy Elias belépett a völgybéli kunyhóba, és szembesült a XVII. Csendes sorsával. A hegyoldalban álló, egykor szabályos hatszögletű Kaptár falai mostanra repedezettek és élettelenek voltak. Már nem hallatszott belőle a Testetlenek nyüzsgése, és a neurális hálózat vad zizegése is a múlté lett.

A völgyben, a régi szürke építmény romjai körül azonban új élet sarjadt. Tizenegy fiatal felnőtt – az a generáció, amelynek születésekor Elias még rettegve számolta a napokat – most magabiztosan járkált kedvük szerint, virágról virágra szállva.
Ők voltak az elsők, akiknek a teste nem szívódott fel az első életévükben, és akik soha nem olvadtak bele a kollektív tudatba.

Elias, aki mostanra teljesen megöregedett, egy faragott széken ült a kunyhó előtt. Előtte egy nehéz, viseltes könyvet tartott a polcokról, amelyeket egykor még csak az Értelmezőjén keresztül tudott felfogni. Már nem volt szüksége gépekre a megértéshez; a Csendesek genetikai izolációja végül a szabadság eszközévé vált.

Ahogy végignézett a közösségen, látta, ahogy a fiatalok egymással beszélgetnek – nem gondolatátvitellel, hanem valódi szavakkal. Már nem volt Kaptár, nem volt közös tudat, csak egyének voltak, akik saját döntéseket hoztak.
Elias tudta, hogy ő volt az utolsó, akit a "beléprogramozott kötelességtudat" irányított; az utána következők már a saját akaratukból építették a jövőt.

A nap lassan lebukott a látóhatár szélén, pontosan úgy, mint azon az estén, amikor Elias először elhagyta a Kaptárt. De ezúttal nem érzett kísértést a visszatérésre.
A Csendes-lét végre nem az elszigeteltséget jelentette, hanem a jövőt.