Elhibázott forgatókönyv
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 300
Elhibázott forgatókönyv
A férfi a padon feküdt. Először azt hittem, megfagyott. Mozdulatlan, merev emberi alak. Ruháját nem is láttam pontosan. Deres volt az, beleolvadt a reggeli kikeményített, hófehér szikrákat hányó park látványába.
Közelebb merészkedtem. Csúszós, bizonytalan lépésekkel haladtam a pad felé. Óvatosan, lassan araszoltam. Arra is számítottam, hogy ez a csonttá fagyott kupac majd megroppan, szétesik, s a vacogó hamvak a jégterítővel lefedett havon majd nagyot koppannak. Aztán ott csúszkálnak a hótaposó csizmám körül, s én kínosan tiszteleghetek egy szétesett csontváz előtt. Nem így lett! Először a fej emelkedett fel. A dérpettyezte sapka és szakáll közötti úton zavaros tekintetű, riadt szemek pislogtak felém. Az alak két könyökére támaszkodva tartotta meg felső testét, majd ülő helyzetbe emelkedett. Kinyújtott lábait minden erejével elszakította a fagyos pad fogságából, majd cipői erőtlenül a fehér talajra csapódtak. Ekkor már teljesen szembe nézett velem, két karját a pad támláján óvatosan nyújtóztatta.
– Ugye nem fogja megkérdezni, hogy fázom-e? – rázta meg magát, s a kicsiny, fehér gombostűfejek úgy keringték körbe, mint amikor a tollas párnát anyám az ablakban kirázta valaha.
Egy szót sem szóltam. Még mindig hiányoltam, hogy nem kell felszednem, összeraknom, csontváz nincs, nem lesz. Figyeltem.
– Remélem, nem szociális munkás – köhögött csúnyán a férfi, most már kezével is tisztogatta magát a fehérségtől.
A macska reggeli tisztálkodása jutott eszembe meg az, hogy jó lenne most egy ruhakefe, ha már nincs itt kályha. Még mindig nem szóltam. Láttam, hogy ruhája kopott, a deres reggel jobban állt neki. Láttam azt a szörnyű szatyrot, biztos voltam benne, hogy hajléktalan, s átélte ezt a csikorgó éjszakát ezen a padon. Még a hozzá tartozó szagot is érezni véltem, de a ködös, hideg levegő most jól jött, a szám gyorsan összeszorítottam.
– Ugye nem érdekli az élettörténetem? Ne is fárassza magát, nem fogom elmesélni. És ne akarjon elvitetni sehova, nagyon kérem. Én a maga helyében visszamennék a meleg hajlékomba, visszabújnék az ágyikóba – hadarta, s tekintetével már követte is a hóba süppedt lábnyomaimat, majd a szatyrában ügyetlenül kotorászni kezdett.
– Nekem csak egy kérésem lenne! – hebegtem bátortalanul-, közben életkorát kutattam, termetét fürkésztem.
Meglepetten nézett rám, kezét kihúzta a szatyorból. Várt. Látszott, hogy valami egészen hülyének nézhet.
– Tudja, hogy hétvége… hogy ünnep lesz?
Bólintott, szinte sürgetett. Még egyszer nekilendültem.
– Én… én tudja, nagyon magányos vagyok. Most hogy megláttam… Nem lenne… nem lenne kedve együtt lenni velem? Hogy… hogy ne egyedül legyek?
Végre kivette szatyrából szakadt kesztyűjét, csak megtalálta valahogy a zörgő, kifagyott ruhadarabot. Most meg az anyám udvari kötélen szárított ropogós, élettelen lepedői vonultak el egymás után képzeletemben. Ő bizonytalanul állt fel, még egyszer alaposan megrázta magát, akár egy kutya eső után. Valami kifejezhetetlenül furcsán, bizalmatlanul nézett rám. Elindultunk. Az úton lassan lépegettünk, s a nagy szünetek között azt próbáltuk kideríteni, miért nem húzta fel ujjaira azt a kesztyűt, hogy maradhatott a csontra fagyott szatyor alján. Hogy az ujjai kékre fagytak, hogy kézfejei feldagadtak, arra nem is figyeltünk.
A szétesett pillanatokban ugyan külön-külön, de mindketten éreztük, hogy valami elhibázott, kitaposatlan ösvényre vetődtünk. Esetleg tévedés áldozatai lettünk?