Elfogultság
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 286
Elfogultság
Egy bodros szőke fürt bukkant elő a bokrok közül. Gazdája elmélyülten rendezgette nyílvesszeit, izgalommal teli várakozás ült ki arcára, s egy kicsit meglepődött, mint akit valami turpisságon kapnak rajta, mikor nénikéje megzavarta gondolataiban:
– Mire vadászol, fiacskám? Hagyd azokat a galambokat, hisz olyan szelídek!
– Nem bántom én őket, nénikém! Ez itt csak egy ártatlan játékeszköz csupán – szorította magához elégedetten kis kézi íját. Nénikéje fejcsóválva engedte útjára, hisz szépségével, bájos mosolyával, arcának gödröcskéivel könnyedén levette őt – és bárki mást – a lábáról, kételye most is azonnal tovaszállt, mint mindig, ha belenézett a kisfiú égszínkék szemébe. Oly tündérinek látszott! Nem sántikálhatott semmi rosszban!
Bár anyja tudott gyermeke „ártatlan” szórakozásáról, nem akadályozta meg benne, csak elnéző mosollyal figyelte annak játékát. Tetszettek neki csínyjei, de nincs ezen semmi meglepő, hisz túlontúl egyformák voltak. Venus a báj, a vágy megtestesítője, így a szerelem, a szépség a pórusaiban volt. Fia ki is lehetne más, mint Ámor, a legifjabb és legszebb isten, akinek ha eltalál fegyvere: szerelembe esel, ha tetszik, ha nem…
Hogy szabad-e játszani az emberi szívekkel, érzésekkel, hogy bárkinek van-e joga irányítani a szívügyeket, gabalyítani a kapcsolatszálakat, fel sem vetődött Venusban, így hát hagyta, hadd szórakozzon, kísérletezzen Ámor a kedvére. Apja, Mars nemigen törődött vele, s nevelőapjának, Jupiternek is bőven akadt más dolga. Ámornak mindent szabad volt. Ő meg hogyan is tudta volna megítélni tettei következményeit?
Venus is sok mindent elért szépségével, sokakat elbűvöltek idomai, formás keblei, combjai, nőiességének egyéb jelei. Gyönyörű volt. És ezt persze tudta is magáról. Fiacskájára csak elfogultsággal tudott nézni, róla elragadtatással tudott csak beszélni, haragudni egyáltalán nem volt rá képes, megszidni sem tudta sose. Fényesebb és vidámabb volt minden, ha fia is ott volt mellette, bár Venus maga is felderítette tökéletes szépségével környezetét. Nem volt szégyenlős, gyakran megvillantotta bájait, a meztelenségtől sem riadt vissza.
Ámor szívesen és gyakran volt együtt anyjával, nem kereste senki más társaságát, szeretett egyedül lenni, az embereket csak távolról szemlélte, titokban leste meg. Kipirosodott arccal, élvezettel figyelte, milyen hatást ér el íjával, mikor oly ügyesen szíven találta kiszemelt áldozatát. Sohasem unatkozott, hisz remek kalamajkát tudott okozni, tökéletesen boldognak érezte magát ilyenkor, miközben kiszemeltjeit inkább boldogtalanná tette, nemcsak felhőtlenül boldog, de beteljesületlen vagy tragédiába torkolló szerelmeket is szított. Milyen sokszor tette reménytelenné a szerelmesek küzdelmeit! Nem, nem győzött le mindent szerelmük, nagyon is komollyá vált a „játék”, de a végét nem mindig várta meg Ámor, mert addigra már egy másik történet szálait gabalyította, s bár vissza- visszakukucskált korábbi csínyjei áldozataira, néha lemaradt egy-egy fejleményről.
Viszályhozó, szépfenekű Venus hogyan is vonhatta volna felelősségre a fiát, hisz saját magát látta benne, s egy elfogult anya amúgy is mindent jóra tud magyarázni, természetes, hogy védelmére kel gyermekének.
– A fiad már megint az íjával mászkál… – zavarta meg inkább a szemlélődésben, mint az elmélyült gondolkodásban egy hang.
– Hadd járkáljon csak szabadon… – gondolta Venus, de talán nem is mondta ki hangosan, annyira elmerült tükörképének vizsgálatában.