Életidomárok - 14. rész
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 51
ÉVA: Hát nem! Úgyhogy már csak ezért is szeretném, ha az én anyagaim nyilvánosságra kerülnének: a vázlatok, a szövegek, a szószedetek, szóval, hogyha létrejönne egy adatbázis ezekből, mert ez, szerintem, nagyon sokat segítene azoknak, akik még most kezdik például ezt az angol nyelvű töritanítást. Ráadásul, úgy érzem, hogy önmagamat köpöm szembe, hogyha most nem jelentkezem erre a mestertanári programra, mert annyi mindent csináltam teljesen saját kútfőből ebben a harmincakárhány tanévemben! És ha ezt a lehetőséget kihagyom, akkor ez most tulajdonképpen mind kuka.
ANDRÁS: (bejön) Sziasztok! Csak azt nézem, hogy lehetne-e itt ma megejteni az ablakcserét.
DÓRI: Nem arról volt szó, hogy holnap?
ANDRÁS: De hamarosan végeznek a 21-essel, és esetleg jönnének ide.
ÉVA: Hát, András, ha lehet, jöjjenek holnap! Nézz szét! Emese ugyan kipakolt, de mi többiek azt terveztük, hogy a lyukasóráinkban pakolunk ki.
ANDRÁS: Jó, beszélek velük. (kimegy)
ÉVA: Na, akkor, remélem, megússzuk ezt a mai hirtelen ablakcserét!
DÓRI: Gondolod? És ha mindjárt visszajön, hogy nem lehet máskor?
ÉVA: Hát mégiscsak ő az igazgató! Valami beleszólása mégis van az ütemezésbe!
DÓRI: Mindenesetre én az asztalomról is lepakolok. A polcomon szinte nincs is semmi. Pénteken átpakoltunk Emesével.
ÉVA: Szerintem akkor is csak nap végén érnek ide, úgyhogy a lyukasóráinkat megvárhatjuk. Meg hozzám még jön is egy gyerek nemsokára.
kopognak
DÓRI: Tessék!
KRISTÓF: (benyit, megáll az ajóban) Jó napot kívánok!
ÉVA: Jövök, Kristóf! (kimegy a diákhoz)
DÓRI: (pakolászik, az asztaláról a fiókjába pakol, időnként gondolkodva áll, hogy hova tegye a könyveket az asztaláról, aztán néhányat még belegyömöszöl a már teli táskájába)
GERDA: (bejön, nem veszi észre az éppen az asztala mögött lehajoló Dórit, leül az asztalához, és hangosan, hol félig sírva, hol dühöngve mondja) Minek kellett nekem idejönni? Miből is gondoltam, hogy erre én alkalmas vagyok? Azért mert már volt közöm iskolához? Mert van végzettségem? Mert már tanítottam egyetemen? Istenem, mennyire más itt minden, mint gondoltam! Hiába a kollégák kedvessége, a diákok nyitottsága, ha nem számít más, csak hogy mikorra van meg a nyelvvizsga! Nem számít, hogy közben a gyerek élvezi is, amit csinál, hogy nem mindenki ugyanolyan tempóban tanul, a lényeg az, hogy egyszerre, mint az állatokat, tereljük őket vizsgázni, és utána a saját szakmai sikerünkként könyveljük el a nyelvvizsgák számát. Gyártunk egy nagy adatkupacot, és ott kukorékolunk a tetején! Van ennek értelme? Én azt hittem, idejövök, és valami olyat adhatok a személyiségüknek megfelelően, amiből profitálnak, amivel fejlődnek. Milyen naiv is vagyok! Kellett nekem értékes nyelvgyakorló órák helyett jógagyakorlatokat is tanítani nekik? Kellett nekem örülni, hogy kicsit bátrabb lett az a szegény kis visszahúzódó Peti? Mit képzeltem én magamról? És egyáltalán mi ez az egész iskolásdi itt? Minek egy tanárnak személyiség, ha csak az számít, hogy hogyan teljesítenek a diákok a megmérettetéseken? Hiába minden változás a világban, ha itt száz év lemaradás van minden egyéni igyekezet ellenére! Mik vagyunk mi? Állatidomárok? Megtanítjuk szépen pitizni, kerékpározni a majmocskákat, aztán, amikor kell, kiállunk velük a porondra, és örülünk, hogy pont úgy ugrálnak, ahogy mi csettintünk nekik? Ez nem iskola, ez cirkusz! Csak a produkció a lényeg! A vizsga! (észreveszi a közben csendben felemelkedő Dórit) Jaj! Nem láttalak! Nem tudtam… Ne haragudj…
DÓRI: Én nem haragszom, remélem neked sem baj, hogy hallottalak! Mi történt?
GERDA: Reggel behívatott Károly. Én kis naiv, azt gondoltam, hogy azért, mert mondták, hogy Emese beteg, és helyettesíteni kell. Miközben tudtam, hogy végig órám van, de, gondoltam, talán össze kell vonni két csoportot. Na, mindegy! Erre azzal fogad Károly, hogy a szülők azzal fordultak hozzá, hogy a gyerekek semmit nem tanultak az idén németből. Hogy nem fejlődnek, és nincs is esélyük nyelvvizsgázni, és hogy akkor minek volt a nyelvi előkészítő év, és hogy a tavalyiaknak ilyenkor már mindenkinek nyelvvizsgája volt. Én meg csak álltam ott, se köpni, se nyelni nem tudtam, miközben Károly hangjában semmi támadó nem volt, csak tolmácsolta a szülők problémáját.
DÓRI: És mit mondtál?
GERDA: Mit mondtam volna? Kezdjek el magyarázkodni, mentegetőzni, hogy én igyekszem tisztességesen dolgozni, de hogy itt tulajdonképpen pályakezdő vagyok, és hogy én azt hittem, segítem őket a jógagyakorlatokkal… Ja, mert hogy azt is mondta, hogy a szülők szerint mi némettanulás helyett csak jógázgatunk! Ez pedig egyszerűen hazugság! A jóga mindig csak kiegészítő volt! Stresszoldás.
DÓRI: Hogy vigasztaljalak, szerintem az egésznek semmi köze a jógához. Nem te vagy az első, aki ezzel a problémával szembesül. A nyelvi előkészítő évben 20 nyelvórájuk van. Érzik, hogy fejlődnek. Aztán a következő év olyan nekik, mintha nem történne semmi. Ha megkérdezed, szerintem minden nyelvi előkészítős így érzi. A baj csak az, hogy ebben a helyzetben az a jó, ha egy tapasztalt kolléga segít nekik megérteni a változást.
GERDA: De én nem árultam zsákbamacskát! Amikor felvettek, mondtam, hogy ilyen tapasztalatom még nincs!
DÓRI: Pár évvel ezelőtt Fanni volt ugyanilyen helyzetben. Emlékszem, szegény, hogy el volt keseredve. Visszajött GYESről, és kapott egy ilyen csoportot. Másfél év után még csak két gyereknek volt nyelvvizsgája, és a szülők felháborodtak.
GERDA: De talán most jogos is a felháborodás…
DÓRI: Lehet, hogy akkor is jogos volt. De nem lett volna szabad egy ilyen csoportot pályakezdőnek a kezébe adni. Ehhez nem mindig elég az igyekezet. Tapasztalat is kell.
GERDA: De mégiscsak én vagyok a hibás, hiszen elvállaltam ezt a feladatot, és, úgy tűnik, nem tudtam vele megbirkózni!
DÓRI: Lehet, hogy követtél el hibát, de ez mindegyikünkkel előfordul.
GERDA: De a gyereknek csak egy élete van, ha valamit nem jól csinálsz, azt utólag nem korrigálhatod!
DÓRI: Dehogynem! Nagyon sok mindent korrigálhatsz, helyesbíthetsz, módosíthatsz. Egy valamit nem: ha nem foglalkozol velük. És ez nem azt jelenti, hogy minden órán, minden percben topon vagy, hiszen te is ember vagy. Csak azt, hogy figyelsz rájuk. Tudod, hogy nagyjából mit akarsz adni, és azt megpróbálod a pillanatnyi körülmények között a lehető legjobban átadni.
GERDA: Ez szépen hangzik, de azt hiszem, ez most nem sokat segít. Meg vissza is kell mennem.
DÓRI: Azt hittem, valaki elkérte a csoportot.
GERDA: Dehogy! Csak egyszerűen úgy éreztem, hogy egyáltalán nem tudok rájuk figyelni, hogy ha most valahogy nem ereszthetem ki a fájdalmamat, akkor ott fog szétrobbanni a fejem az órán. Voltál már úgy, hogy csak nézted az arcokat, és próbáltál rutinszerűen kérdéseket feltenni, és bólogatni a válaszokra, de mintha az egész álomban történne, és nem is te lennél ott, és a gyerekek is valami távoli bolygóról virtuálisan lennének idevetítve…
DÓRI: Igen, ismerem. Ez a túlélőóra. Amikor már egyáltalán nem tudsz rájuk koncentrálni. És akkor hogy hagytad ott őket?
GERDA: Kiadtam nekik egy feladatot, és mondtam, hogy pár percre le kell jönnöm. Ki kellett beszélnem magamból legalább ennyire. Ráadásul ez nem az a csoport, amiről beszéltem. Most hogy magyarázom meg nekik, ha ott sírom el magam? Inkább kicsit lejöttem sírni.
DÓRI: Remélem, nem akadályoztalak!
GERDA: Nem, persze, még kicsit segítettél is. Jó, hogy te voltál itt! Nagyon látszik, hogy sírtam? (a tükörben megnézi magát)
DÓRI: Szerintem, nem. Csak, mintha nagyon fáradt lennél.
GERDA: Köszi. Visszamegyek. Valahogy majd csak túlélem ezt a napot. Már reggel, otthon éreztem, hogy ma valami rossz fog történni.
DÓRI: Gondolj arra, hogy ennél rosszabb ma már nem jöhet!
GERDA: Megpróbálom. (kimegy)
DÓRI: (elgondolkodik) Hányszor érezzük a pályánk során talán valamennyien, hogy nem vagyunk elég jók? Hogy nem kötjük le a diákok figyelmét? Amíg tizenöt éven keresztül csak nyelviskolákban tanítottam, mindig éreztem a fejlődést. Magamon is, a tanítványaimon is. De ez itt (mióta is? Öt éve?) egészen más. Itt, ha nem vagy elég érdekes, akkor a gyerek vagy elalszik, vagy izeg-mozog, vagy dumál. Alapból nem érdekli semmi, hiszen ez itt iskola, ahová járni KELL, és ahol tanulni KELL. És nem tudsz mindig izgalmas lenni, mert te is csak ember vagy. A tudásod akkor is megvan, és át is tudnád adni, amikor fáradt, vagy zaklatott vagy. De ha nincs meg az alapvető érdeklődés a tantárgyaddal kapcsolatban, akkor nem tudod. Akkor varázsolnod kellene. Mindig valami új, látványos gyakorlatot, technikát. A nyelviskolában fizettek érte, hogy tanulhassanak. Ez meg itt kötelező és elvileg ingyenes. Tehát senkit nem érdekel. Még az olyan tantárgy sem, mint a nyelv, ami elvileg mindenkinek fontos. Maga az iskola vált olyan közeggé, ahol csak muszáj van, és azt pedig a kamasz (már csak életkori lázadásából adódóan is) eleve hárítja és kerüli.