Életidomárok - 11. rész
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 245
ESZTI: (odamegy hozzá, átöleli a vállát) Csssssss! Nincs semmi baj! Sírd csak ki magad!
a többiek diszkréten az asztalukhoz mennek, míg Fanni Eszti vállán sír
HELGA: (bejön, meglátja Fanniékat) Mi baj van?
ESZTI: Nincs semmi. (int neki, hogy ne kérdezze)
Csengetnek
FANNI: (szipogva) Összeszedem ám magam… Mindjárt menni kell órára.
ESZTI: Még van öt perc.
FANNI: (az orrát fújja az Esztitől kapott zsebkendőbe) Köszönöm, Eszti!
ESZTI: Nincs mit! Mi, Teréz anyák tartsunk össze! (megsimogatja Fannit) Minden oké?
FANNI: Azt nem mondanám, de majd megleszek valahogy. Nagyon látszik, hogy sírtam?
SÁRI: Nézz ide! Hát, nem árt, ha kicsit megmosod az arcodat!
FANNI: Mindjárt megnézem magam. (a tükörhöz megy) Még van öt perc, addig igyekszem megnyugodni.
ROBI: Szerintem nem nagyon látszik. Nézhető simán fáradtságnak is.
FANNI: Kösz a biztatást! Azt hiszem, kimegyek a mosdóba. (kimegy)
KATA: Szegénykém!
ESZTI: Már pénteken eléggé hulla volt, amikor azt a zsákot összepakolta. Aztán jött neki ez a javítással teli hétvége…
SZILVI: Kicsit ijesztő volt. Majdnem úgy viselkedett, mint Lilla azon az utolsó napon!
KATA: Nekem is Lilla jutott eszembe.
ESZTI: Én nem voltam akkor itt, csak meséltétek, hogy olyan volt, mint akinek dührohama van.
SZILVI: Olyan volt. Szegény, már hetek óta kimerült volt, de csak csinált mindent. Aztán egyszerre csak betelt a pohár.
KATA: Az a nehéz ennél az állapotnál, hogy tulajdonképpen elég egyetlen bármilyen váratlan dolog, és kirobbantja az összes elraktározott feszültséget. Lillánál végleg eltörött valami.
SZILVI: Az az év mindannyiunknak nehéz volt a hiábavaló reménykedés miatt. Majdnem számítani lehetett rá, hogy valakivel történik valami.
SÁRI: Bevallom, én rajtad láttam, Szilvi, leginkább a nyomát. Őszintén szólva, akkor azt hittem, te fogod bedobni a törölközőt.
SZILVI: Hát az sem sokon múlott. Talán csak azon, hogy nekem az előtte lévő év még nehezebb volt. Talán már elhittem, hogy túlélem.
ROBI: Én meg arra emlékszem, hogy amikor Fanni minket tanított, csak annyit láttunk rajta, hogy néha feszültebb. Meg egyszer megharagudott ránk, mert folyton dumáltunk (mármint nem én, a többiek), és akkor egy hónapig csak vázlatoltatta a könyvet az órán. De olyan kiegyensúlyozottnak látszott. Szerintem, mire bemegy órára, a gyerekek már nem fognak észrevenni rajta semmit.
ESZTI: Hát, nem tudom, szerintem a gyerekek azonnal leveszik, hogy milyen a tanár hangulata.
ROBI: Azt persze, de a hangulata nem azonos a személyiségével, és hosszú távon az marad meg, én is ezt tapasztaltam, és ezt tanítják az egyetemen is pedagógiából.
SÁRI: Ja, neked még az egyetem majdnem frissebb élmény, mint a tanítás.
ROBI: Hát, azért, így a második évben már ebbe is kicsit belelátok.
SÁRI: És milyennek látod?
ROBI: Mit is mondjak? Változatosnak. Izgalmasnak. Fárasztónak, néhány gyerek esetében majdnem reménytelennek. De szeretek értelmes dolgot csinálni. És ez az. Bár azt még nem tudom, milyen eredményt hozhat.
KATA: Azt majd csak az első érettségi találkozón fogod meglátni. Az az első igazi visszajelzés. Legalábbis nekem az volt.
Fanni visszajön
KATA: Jobban vagy, Fanni?
FANNI: Egy icipicit. Igyekszem megmaradni. De már hétvégén is volt egy hasonló jelenetem a családommal.
SÁRI: Nem kellene kiíratnod magad?
FANNI: Nem vagyok beteg. Talán pont ez a baj, hogy sosem vagyok beteg. Amióta gyerekeim vannak, csak miattuk voltam táppénzen. Saját betegségem miatt sosem.
SÁRI: Csak kimerült vagy. Tulajdonképpen munkaképtelen.
FANNI: Ja. Ilyenkor úgy érzem, csak helyettesítem magam. Szinte nem is tudok koncentrálni. És úgy érzem, bármelyik percben elbőghetem magam. Lillán láttam ezt két éve.
KATA: Nekünk is ő jutott eszünkbe.
FANNI: Pedig én akkor haragudtam rá, hogy az utolsó hetekre itt hagyott minket a sok helyettesítendő órával egyik napról a másikra. De egyre inkább megértem.
SZILVI: Az egyetlen jó következménye az ő kilépésének az, hogy Robi azóta teljes állásban itt lehet.
ROBI: Azért ezt én sem kívántam.
SZILVI: Persze, én sem úgy értettem, hogy te akartad! De azért jó, hogy itt vagy!
SÁRI: Ezt aláírom.
ESZTI: Amíg még elviselsz ennyi idióta nőt magad körül!
FANNI: Annak én is örülök, hogy te lettél felvéve Lilla helyett.
ROBI: Ezt úgy mondod, mintha nem tettél volna meg mindent ezért.
FANNI: Ugyan már! Istvánnak is te jutottál először eszébe.
GERDA: beviharzik, szinte sírva
SZILVI: Mi történt?
GERDA: (iszik a flakonjából, és közben integet, hogy inkább nem beszélne róla, összekap pár könyvet az asztaláról, és kimegy)
Csengetnek
SZILVI: Istenem! Gerdával is történt valami! Csak beviharzott és kiviharzott. De közben majdnem sírt.
SÁRI: Mi van ma, gyerekek?
HELGA: Valami rossz van a levegőben. Remélem, később jobb lesz. Te jobban vagy, Fanni?
FANNI: Talán megmaradok.
HELGA: (átfogja Fanni vállát) Vigyázz magadra! Tudod, hogy szeretünk!
FANNI: Tudom. Kedves tőled, Helga!
HELGA: Tényleg! Lesz valamikor felépésed?
FANNI: Egy éve volt az utolsó. Azóta nem is volt alkalmam még próbálni sem Dezsővel. Én a munkám miatt vagyok elhavazva, ő meg unokázik.
HELGA: Kár! Azért csak szólj, ha mégis énekelsz valahol!
FANNI: Persze, szólok!
ESZTI: Lassan nekünk is menni kell. Megnézem, melyik teremben lenne Emese.
SÁRI: Ez jól hangzik: Mely teremben lenne Emese! Egyszer írattam a gyerekekkel hivatalos levelet eszperente nyelven. Rettenetesen élvezték. Fannikám! Te merre mész?
FANNI: A 16-osba.
SÁRI: Akkor megyek, mert nekem fenn lesz órám.
ESZTI: Én is a tetőtérbe megyek. Várj meg!
SÁRI: Megvárlak.
mindenki kimegy egymás után, a végén Robi
ROBI: Ugye nincs senki? (nem jön válasz, már mindenki kiment) Akkor zárok én. (leveszi a kulcsot az akasztóról, lekapcsolja a villanyokat, kimegy, fordul a kulcs a zárban)
Kis szünet (10-15 másodperc)
SANYI: (kulccsal nyitja az ajtót, bejön, keresi a villanykapcsolót.) Na, legalább most nem leszek láb alatt senkinek. (Miután megtalálta, és felkapcsolta a villanyt, a csaphoz megy, megnyitja, nézi, mennyire van eldugulva. Bólogat, megnézi a szifont a csap alatt, kimegy, nyitva hagyja az ajtót)
ÉVA: (bejön) Sziasztok! (benéz a belső tanáriba) Nincs itt senki? Akkor ki hagyta már megint tárva-nyitva az ajtót?! (becsukja az ajtót, az asztalához megy, leveszi a kabátját, lepakol)
Az ajtónál zaj, Sanyi próbál bejönni vödörrel, nagy hullámpapírral.
SANYI: (bejön) Mi a szarnak csukta ezt be valaki?
ÉVA: Én voltam. Nem tudtam, hogy direkt van tárva. Bocsánat! Időnként a többiek is nyitva hagyják, és annak nem örülök.
SANYI: (kicsit morogva) Most én sem örültem! Mindegy, csak direkt hagytam úgy, hogy be tudjak jönni a cuccokkal. (lepakol a csap alá)
ÉVA: Pedig nagyon jó, hogy jöttél szerelni, ezek szerint le fog folyni a víz?
SANYI: Remélem! (nekiáll szétszerelni a szifont) Most pont van pár percem, mert még nem jöttek meg az ablakosok, és a termet már kipakoltuk. Gondoltam, amíg megjönnek, gyorsan megcsinálom ezt.
ÉVA: Még nem jöttek meg? Akkor biztosan megint csúszik a mi irodánk is. Először múlt hét szerdáról volt szó. Aztán péntekről, csütörtökön meg azt mondta András, hogy már csak kedden. Lehet, hogy jövő kedd lesz…
SANYI: Azt nem hiszem. Amikor itt vannak, akkor pillanatok alatt berakják az ablakokat. Csak éppen nem mindig akkorra jönnek, amikorra ígérik.
ÉVA: Hát, nem lehet könnyű nektek most, amióta ez az őrület tart.
SANYI: A legnagyobb baj az, hogy most kell csinálni, tanítás közben. Szerintem nyáron pár hét alatt lehetett volna ezzel végezni, de így, hogy hol jönnek, hol nem, hogy kerülgetni kell az épületben a diákokat, az udvaron az autókat… Tiszta fejetlenség az egész! Ezért húzódik ennyire!
ÉVA: Azt jól hallottam, hogy a 120-ast azért nem csinálták meg múlt héten, mert rosszul gyártották le az ablakokat?
SANYI: Ja! Csak szentségeltek, amikor megpróbálták berakni. Hogy azok helyett is mikorra lesz meg a jó méret… (közben kivette a szifont) Na, kimegyek, kipucolom ezt a szifont. Addig ne engedjetek vizet, mert alul ki fog folyni!
ÉVA: Oké. Csinálok rá egy feliratot, hogy ne nyisd meg! (A4-es papírra feliratot készít, kiteszi a csapra)
DÓRI: (bejön, botra támaszkodva jár) Sziasztok!
ÉVA: Szia, Dóri!
DÓRI: Szia, Évi! (leteszi a botot, leveszi a kabátját) Egyedül?
ÉVA: Majdnem. Sanyi mindjárt jön. Szereli a csapot.
DÓRI: Akkor végre le fog folyni a víz?
ÉVA: Azt mondta, hogy reméli. Mindenesetre, amíg vissza nem szereli a szifont, addig nem szabad megnyitni.
DÓRI: Remélem, hamar összerakja, mert meg szeretném mosni a kezem.
SANYI: (bejön a kimosott szifonnal) Hát ebbe jó sok dzsuva volt! Főleg ételmaradék!
ÉVA: Az a helyzet, hogy sokan itt ebédelnek, és nem tudunk máshol mosogatni.
SANYI: Mindegy! Most egy darabig jó lesz. De azért tehetnétek bele olyan kis rácsot, ami felfogja a törmeléket! (szereli vissza a szifont)
DÓRI: Eszti majd biztosan hoz! Az ilyesmiket ő szokta beszerezni. A vízforralót is ő vette.
ÉVA: Ja, ő mindig elintéz minden ilyesmit. Bár a kávéfőzőt Fanni vette.
DÓRI: De csak azért, mert Eszti nem iszik kávét. Bár, ha kellett volna, azt is megoldotta volna. A mi helyi Teréz anyánk. Úgy gondoskodik rólunk, mint te a gyerekekről.
ÉVA: Csak a dolgomat végzem. Ha az ember vállalja ezt az ifjúságvédelmet, akkor nem lehet csak úgy tessék-lássék foglalkozni velük.