Eldobtam a dárdát
Írta: Csikai Gábor
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 487
Eldobtam a dárdát
naptájékon szúrtam a hajnalt, felkacagott ő
mégis, nem keserűen, sőt őszinte gyerekként
én megnéztem a dárdám, vérem szürke porából,
titkaim áttört, durva acéljából, születésem
érc-sikolyából olvasztottam rég ki a fémet,
félelmem fagya meghűtötte, a bennem aranyló
érzelmek formálták szép gyilkosra a testét,
míg vaskos fáját fájdalmaim erdeje mélyén
vágtam, s rúddá tiszta reményem kése faragta,
szóval gyilkos e fegyver, bármikor ölni is úgy tud,
mint másik dárdák soha, mondd, hát hogy lehet akkor,
hogy meg sem sértette a hajnalt, nem robogott át
napfény bőrén fegyverem, és nem tört be a húsba,
hogy lehet ez, nem is értem, forgatom egyre a dárdát,
végül messze hajítom, túl rút poklaimon, túl
áldott mennyeimen, túl tisztítótüzemen, s csak
nézem az álmos hajnalt, végül is ő sose bántott,
így békén hagyom én is, már csak a dárda hiányzik
egy kicsikét, újat kell elkészítenem egyszer
hogy tudjam majd holdtájékon szúrni az éjjelt.