Éjjeli érzésünnep
Írta: Millei Lajos
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 160
Éjjeli érzésünnep
(Szonettfüzér)
1
Könnyű az éj, kabátján tűz ragyog,
pisla szemére ráhull az álom,
elalélva a kába csillagok,
aranygombként csüggnek a kabáton.
Már Te is alszol, szemhéjad zárva,
a vágy pihe párnádra szenderül,
s mi nappal a vad vágtákat járja,
lágy lélekszuszogássá csendesül.
Melléd lépek, s mint mágusvarázson,
karomat védőn föléd emelem,
ne essen horzsolás tündebájon,
míg álom fészkel gyönyörszemeden,
s ha viaskodsz a szellemcsatákon,
pajzsként óvjon a féltő szerelem.
2
Hosszasan nézem a szundításod,
s míg légzésedre pulzál a paplan,
az ágyad köré homálypalástot
sző a kormos éjjel szakadatlan.
Nagyra tárt szájjal tátong az ablak,
bekukkant néha egy csenevész szél,
a falakon kőrpöttyök szaladnak,
amint az öreg Hold fénytáncra kél.
Az ártó zaj elzsibbad, megenyhül,
hódító útra kél a szunnyadás,
alszik az élet, vállára csend ül,
megadón szunyókál az akarás,
s ha az óra időként felzendül,
lepisszegi a szendergő lakás.
3
Ó, mennyi remény fér el ágyadon,
mennyi hit hajt hű álmaid felé,
mennyi dac kapaszkodik hátadon,
mintha mind-mind a lelked féltené.
A kín, míg nappal a bőrödbe mar,
most vesztesként hagyja el fekhelyed,
a szélmalomharc megnyugvást akar,
már csöndpanír védi a szellemed.
Hű papucsod, mely ágyadhoz kísért,
türelmesen ott gubbaszt reggelig,
a könyv, mi este a szívedig ért,
s boldog, ha éhes lelked megtelik,
most hosszú, hozsannás álmot ígér,
amely az ébrenlétnél emberibb.
4
Ágyad végében meglelem helyem,
hozzád érve, miként a dolgaid,
a hajcsat, fésű, és a fogselyem
mind-mind tudja, hogy mi a dolga itt.
Az árva, félig-telt vizespohár,
a szekrényben bóbiskoló szoknya,
csak a holnapi érintésre vár,
ujjaid finom selyméhez szokva.
Csendes magányban duzzog a tükör,
várja, hogy láthassa a képedet,
a cipő, mi szorítással gyötör,
immár ölelve vinné léptedet,
s a bross, mit olykor blúzodra tűzöl,
ragyogással szolgálja lényedet.
5
Gyarló a kéz, érintésért eped,
a megfoghatatlanért nem rajong,
makacs, mohó, rögvest útnak ered,
ha paplan alatt bőrmámor jajong.
Simulva sétál, lágyan, mint a nyár,
az ujjbegyek keringőt lejtenek,
lüktet a bőr, s mint csillámló fényár,
szikrát szór a kéz, simítás helyett.
Kóborló útján az aszfalt bársony,
s korlátként feszül a csipkeszegély,
édenhajlat pihen mámorárnyon,
lázat lehel a tiszta szenvedély,
továbblibben kezem lepkeszárnyon,
s útvégi célként a kezedhez ér.
6
Rezdül a pillád, szép szemed éled,
az álompor bódult arcodra hull,
esdekel, kér az álmos nézésed,
"ne ébressz, csak ha a hajnal virul".
Csínytevő gyermekként bánt a tettem,
szándéklovamat gyorsan megkötöm,
mit önös vágy miatt felnyergeltem,
pihenjen csak, míg jön a fényözön.
Nyugalompléddel takar az álom,
kérésed szentírás, ezt jól tudod,
szárnyalj csak tovább a szellemtájon,
lapozd fel a kábulatalbumod,
lábadnál ülve szerelmem átfon,
és vigyázza tudatlan zegzugod.
7
Életföldünkbe magokat vetünk,
maroknyi féltést, szeretetmagot,
mellé jócskán bizalmat ültetünk,
törődést szórunk rá, s bocsánatot.
Hitmaggal hintjük lelkünk szép telkét,
köré plántálunk megértést, óvást,
gyomláljuk, öntözzük szívünk kertjét,
s kiszedjük tövestől a csalódást.
Ezernyi virág kél ki e földből,
ott illatoznak minden reggelen,
érző lelked szédül a gyönyörtől,
míg szirombájuk ül a szemeden.
Egyet se tépj ki ebből a körből,
ha letéped, oda a szerelem.