Egyszer csak...
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 178
Egyszer csak…
Egyszer csak rád omlik a kiegyensúlyozottság
eszméjéből gondosan felépített élet,
s látod, hogy amit kitartásod eredményének
véltél, hirtelen ocsmány, bűzlő örvénnyé lett.
A hétköznapiság semmiszerű, szürke tükre
kíméletlenül, szilánkosra tépve átkoz,
hogy eltékozoltad magad különlegességét,
s nem őrizted hűséged a világossághoz.
Egyszer csak nyomasztani kezd a korábban önként,
csodavárással vállalt titkos-mázsás teher,
s megérzed alázatdiktátorodnak arcodba
csapó öklét, mely minden bús lázadást lever.
Egyszer csak öklendezni kezdesz a mosott ruha
örök-nyirkos, vágygyilkos kipárolgásától,
és üvöltve tiltakozol a megértő szerep
napi felvállalása ellen, mint, ki gyászol.
Asszonyléted börtönéből kicsiny, láthatatlan
hernyóként araszolva másznál ki lábnyom
nélkül, hogy kint lepkevirágzásoddal hirdethesd
szabadságod káosz-szín, szimmetrikus szárnyon.
Egyszer csak keserű lesz minden erőfeszítés,
talán nem hibás senki, hogy poharad betelt,
s hogy felmerül egy régen követni vágyott álom,
mit a sűrű létküzdelem vakvágányra terelt.
Egyszer csak beléd vájják csőrüket cserben hagyott
küldetésmadaraid, s te zokogsz kikötve,
ordítva, hátha tűzhozó megváltásod egyik
felviláglott szikrája legalább leköpne.
Egyszer csak csend lesz,
mélyebb, mint a kín.
Sóhajtva zihálsz
szavakba öntött
izzó szobrod előtt,
s nekiállsz
teregetni megint.