Egy vereség állomásai
Írta: Bátai Tibor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 251
Egy vereség állomásai
Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt: csorba
a bögre. Elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.
Kérgét eldobja, vedlik
a platán. Hozzám oda-
nőtt a kéreg. Páncéling,
önként felöltött. Úgy
szorít, hogy levetni
már félek.
*
Azt képzelem, pók vagyok,
hálómba fogok fényes
bogarat, de földönfutó
bogárként végül is
menekülök, s a háló
rám akad.
Nem fut a mozdony, nem vet
parazsat, nem fog lángot
a kalász, csillag sem
világlik az égen; ne
keress ott, ahol tudhatod,
nem találsz.
*
Árad a sötét, ellep. Egy
szál sugárban silbakol
a fény. Bátorítaná magát,
hiába. Hűlt helye marad csak
őrhelyén.
Sűrűsödik az éjszaka,
gomolyló párává
összeáll. Észrevétlenül
bekerít, de még nem támad.
Jelre vár.
*
Fűszálak szuronyán menetel
a csönd. Tudom, hiába
várom a zenét. Szelíden,
némán gyászol a tücsök,
és elföldeli törött
hangszerét.
Már megértem: ez a rend,
nem rémülök, húr hogyha
pattan. Érzem, ahogyan
gyengülök. Sebemből
szivárog, elfolyik
a dallam.
*
Fejszémnek csak a nyele
veszett, akad még vad és
tág vadászmező. Mégis,
vesztett harc ez is.
Vesztett, és késhegy-
re menő.
Bosszút érte! — tétován
pördült (ó szemérem!),
s lehullt a levél. Halott.
Virágok élén most feni
kését a gyilkos, aki
én vagyok.
Első megjelenés: NapSziget online kulturális művészeti folyóirat, 2013. november 3.