Egy tiszántúli meggyfához
Írta: Tóth Gyula
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 412
Egy tiszántúli meggyfához
Fényfehér rózsavirágú áprilisi zümmögés.
A kapu előtt, a vízelvezető árok partján,
foton-fürdőző meggyfaág-hümmögés:
jól érzi magát,
forgalom is alig,
– róla is írhatnék…
magányosról is, ha épp az lennék,
ha veled lennék magányos nyakig,
bántóbb lenne…
Egyedül áll tavaszi pompában,
odébb néhány csenevész,
tavalyi vére még ballonban kottyan;
bor, illat és mámor sejlik fel
s elenyész…
Oh, nem!
nem erről akartam írni,
hogy vegyszerektől mentesült tested ragyog,
de majdan csepp-vér gyümölcsöd megférgesül,
mint a világ egykoron,
s Radnótit szavalom,
– bár azt a verset fejből pont nem tudom –
összeforr bennem
egy zárva termő hatalom,
legyező alakban,
ahogy egy patkány mérgezett vére
fröccsen ki a teraszon,
– a szomszéd ütötte agyon…
most moshatom…
Itt lebzsel az udvaron
a nyugalom,
a forradalmár csak hadd forrjon,
,,pannon-föld” idén is
szirom-köntösbe
borul.
Miről is írhatnék?
Egy mandulafa biztos érdekesebb lenne,
talpig télben, rügyben, fagyban,
– ez a vers így nagyon gyenge,
talán Herkules fel bírná dobni,
vagy ha nagyobb szavakat használnék,
az Univerzum elégedettebben zengene?
Ha jönnék az újszerűség
soha nem mért
s nem is mérhető
mérőszalagával,
ha tökéletes lennék,
(mérhetném mélységem s magasságom)
gondolom igazán akkor se lennék jó senkinek,
s pont ezért nem utálnának,
de nem is szeretnének.
Kicsiny meggyfa, gyarapodj!
S miről is írhatnék?
Azt te nagyon is jól tudod.