Egy kis könnyed marhaság
Írta: Haász Irén
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 194
Egy kis könnyed marhaság
„Égi csikón léptet a nyár”. Az írásom, melynek ezt a címet adtam, hozott rám minden bajt. Akkoriban egy női magazin kezdő riportere voltam, nem a legelitebb, de nem is tiszta bulvár. Épp hogy bekerültem a laphoz, épp hogy megismertek a kollégák, épp hogy az első komolyabb feladatokat vártam. Már úgy tűnt, minden sínen van, a főszerkesztőnő már nemcsak a kávét főzette velem és a postára küldött, hanem egy riportot is készíthettem – igaz, nem valami ismert sztárral, csak egy eldugott divatbemutató eldugott manekenjével, aki őrült ötletekkel próbálta felhívni magára a figyelmet. De rögös út ez a pálya, valahol el kell kezdeni, mint tudjuk, és nekem volt türelmem.
Semmi baj nem lett volna, ha a húgom meg nem unja Texast, és soros fiúját, de annyira, hogy az kivágja, mint a huszonegyet. Talán a fiú is unta őt, talán nem. De szélsebesen lapátra tette, amint a húgom elkezdte előadni magát. Én aztán tudom, milyen akkor, ha rájön a dili. Az élő fába is beleköt, grimaszol, és olyan undok, mint három jeti együttvéve. Jól ismerem ezt az oldalát. Persze, hogy a srác kidobta, pedig olyan rendes fiú volt… Egyszer találkoztam vele. Persze, hogy a húgom idejött hozzám New Yorkba, míg összeszedi magát valamennyire.
Mondtam volna neki, hogy ne tegye…?
Hát nem. Inkább igyekeztem munkát keríteni neki, és reménykedtem, hogy hamarosan összeismerkedik valami új fiúval, akihez hozzáköltözhet. Mert az ismerkedés az egyik legerősebb oldala…
De múltak a hetek, és sehol semmi. Én reggelente dolgozni rohantam, és csak estefelé zuhantam be az ajtómon, erősen bizakodva, hátha sikerült aznap munkára, fiúra, pénzre szert tennie. Nem nagyon erőltette meg magát, láttam a jelekből: chipses zacskók a kukában, összenyomkodott sörös dobozok a szemetesben, bekapcsolva felejtett tévé, széthajigált képes újságok a díványom körül…
Egyik nap a főszerkesztő, remek hangulatában könnyelműen megengedte, hogy becsempésszek valami kultúrát az úgynevezett irodalmi rovatba. – Valami romantikus kis könnyed marhaságot a nyárról – kiáltott utánam. – De este nyolcig le kell adnod!
Nem éppen sok idő, de egy ideje úgyis motoszkált már az agyamban ilyesmi, fogtam hát a papírjaimat, és boldogan nekiestem. Azonmód készen is lett a fele, s mivel közben letelt a munkaidő, azt gondoltam, majd otthon befejezem és e- mailben átküldöm a szerkesztőnek. A leírás ment, mint a karikacsapás, szerencsére húgom is megértette, hogy időre dolgozom, és békén hagyott. Csakhogy közben csengett a telefon.
- Hagyd, majd én felveszem –készségeskedett, és csodálkozva figyelte elsápadó arcomat.
- Hogy a fenébe felejthettem el…?
Én ökör…! Randevúm volt egy KIL- fiúval (Könnyen Igazi Lehet), aki most teljes díszben lent állt a kapuban, hogy vacsorázni vigyen. Az első, igazi randevúm vele…
- Készen vagy az írással? - kérdezett húgom.
- Nagyjából igen, de még át kell nézni, és el is kell küldenem…
- Menj már, azt én megcsinálom! Te csak szedd össze magad, és usgyi!
- De biztosan megteszed? És értesz hozzá? Piszok fontos ez nekem, ettől függ minden a továbbiakban!
- Jaj, ne vacakolj! Rögtön el is kezdem. Ne várasd azt a pasit, menj már.
Főttem saját levemben, de hát nagyon izgatott a randi, és a cikk tulajdonképpen teljesen kész volt, csak a szokásos szőrszálhasogatásom miatt akartam még egyszer átfutni. Nagyot sóhajtva öt perc alatt összekaptam hát magam, és már vitt is a taxi a KIL- lel. Remek estét töltöttünk egy étteremben, aztán a parton, s mivel egy óra múlva hazatelefonáltam, hogy elment-e a cikk, húgom igenlő válasza után át is adhattam magam a felhőtlen szórakozásnak.
Későn értem haza, aludt már.
A szerkesztőségben vigyorogva fogadott a portás. A büfésnő is, és a liftes ugyancsak. Mi van ezekkel? Csak a cikkre gondolhattam, és arra, hogy nem hiába koptattam annyit a számat, mióta itt dolgozom. Végre rájöttek, hogy az irodalom a legegyszerűbb embernek is több örömet nyújthat, mint a mások életében vájkálás! A kolléganők, akik sokszor sandán néztek rám, és szentül meg voltak győződve, hogy én fenn hordom az orromat, amiért ők beadták derekukat, és kiszolgálják a pletykaigényt - sorban elégedetten gratuláltak. Ez már furcsa volt
Gyanakodva néztem körül, hol találok egy példányt a lapból, amikor a főszerkesztő bájolgott oda hozzám.
- Drágám! Mennyire örülök, hogy sikerült ötvöznöd a kultúrát a mi olvasóink igényeivel!
Pompás kis riportot kanyarítottál, gratulálok. Nem is számítottam erre, hogy őszinte legyek. Ezentúl te kapod a híres embereinket. De micsoda szimatod van…! Kis ravasz! Erről eddig miért nem beszéltél? – és nevetgélve otthagyott.
Mi folyik itt?
A magassarkúmtól telhető legnagyobb sebességgel vágtattam egy újságért, és lám, a második oldal teljes terjedelmében ott virított a cikkem. Az én cikkem…? Ahogy olvastam, az első ismerős mondatok néhány sora után kivert a víz. Mert lírai, romantikus írásom a nyárról egy Miss Summer nevű színésznőcske viselt dolgainak bemutatásává változott. Gyönyörű leírásaimat epés megjegyzések követték, filozofikus gondolataimat rosszindulatú feltevések, álmodozó képzelgéseimet a valóságba rántó pocskondiázások, nemcsak Miss Summerről, de testvéréről, Miss Spring- ről, sőt apjukról, Mr. de Winterről is. Ráadásul a nő udvarlóját Rick Autumn- nek nevezte… megjelent az összes évszak neve! És ezt csak egyvalaki tehette…
Hogy merészelte…?
A dühtől tajtékozva rohantam haza, miközben végig azon morfondíroztam, ki a fene lehet ez a család? Húgom talán elképzelt egyet, és azt ruházta fel ilyen pletykákkal, vagy van valami valós alapja az egésznek?
A tettes épp a lábkörmeit festette, amikor bezúdultam. Bizonyára jó heccnek tartotta az egészet, mert széles vigyorral fogadott, de gyorsan lehervasztottam én azt az arcáról. Miután kiadtam minden mérgemet, elcsigázottan estem a fotelbe, és fejéhez vágtam az újságot.
- Most pedig meséld el, honnan szedted ezt a családot!
- Hogyhogy honnan szedtem…? Nem ismered a saját szomszédaidat?
Megállt bennem az ütő.
Kiderült, a házban lakó apát két lányával, húgom már azóta figyeli, amióta hozzám költözött.
Ismerősnek találta Miss Summer arcát, és hosszas fejtörés után beugrott neki, hogy pár hónapja nagy port vert fel Dallasban a színésznő titkos szerelmi kapcsolata egy városi potentáttal, akkora botrányt, hogy a nőnek el kellett tűnnie onnan. A bohém kedvű család megváltoztatta nevét az évszakok neveire, New Yorkba költözött, és eddig sikerrel elkerülte, hogy bárki is azonosítsa őket. Ám akkor jött a húgom…
Unalmában lassacskán felderítette életük minden apró részletét, kikérdezte a sarki fűszerest, a fodrászt, mosodást a szokásaikról, a postást levelezésükről, sőt egyszer- egyszer még beleturkált szemetükbe is,”hogy átfogóbb képet kapjon”- mint bevallotta. Megtudta, hogy a nőnek gyereke származott az etyepetyéből, akit árvaházba küldtek, és kiderítette, hogy Miss Autumn könyvelőnek mondja magát, de valójában egy call-girl hálózat tagja... És így tovább.
- Hát… neked kéne a lapomnál dolgoznod – mondtam elképedten.
- Igen, már én is gondoltam rá…
És ekkor csöngettek.
Az eddig makulátlan, udvarias Mr. de Winter állt az ajtóban, vérvörös arca a gutaütés előjeleit mutatta. Ordítva támadt rám.
- Maga írta ezt a förtelmet…? Beperelem, vegye tudomásul, maga aljas firkász… maga… - nos, a többit nem részletezem.
Szóval, hogy ne szaporítsam a szót tovább, tényleg beperelt. Hónapokig járkáltam bíróságra, míg nagy nehezen túljutottunk rajta. A házban szolidárisak voltak a fura nevű családdal, és értékelték pénzüket és befolyásukat – mert már itt is kezdtek kapcsolati tőkére szert tenni - no meg az ingyen jegyeket; ezért kiutáltak onnan, új lakást kellett keresnem. A laptól is útilaput kötöttek a talpamra, mikor kiderült, hogy húgom fűszerezte meg a cikkemet, és - kitalálták? – őt vették fel helyettem…
Eladósodtam az ügyvédi költségek miatt, és ez még évekig így lesz. Fordult a kocka, és én lakom most a húgomnál. De már eldöntöttem, nyugodtabb tájakra evezek, itt hagyom New Yorkot, és ezt a szakmát. Jobb nekem a békés, szelídebb, vidéki élet. Mostanában azon tűnődöm, ne hívjam-e fel Dallasból a húgom volt fiúját. Vele legalább lenne egy közös ismerősünk, akit együtt szidhatunk…
Addig is bekereteztettem a cikket, hogy sose felejtsem el a tanulságot, és minden este megnézem az utolsó, szépséges mondatomat:
„Tarka idő szőttese száll.”*
* (Weöres Sándor)