Egy kérdező emlékei 1. rész
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 925
Egy kérdező emlékei - 1. rész
Már rég nem tudok játszani, csak látszani.
(Kosztolányi után)
Nem tudta, mi értelmük azoknak a jelzéseknek, amelyekre szinte mindenki egyformán reagált. Látta, hogy körülötte a többiek megállnak egy általa észlelhetetlen piros lámpánál, majd mind elindulnak. Eldöntötte magában, hogy ilyen a világ, és ő kiszorult belőle. Ha nem törődött a többiekkel – ezt tette legszívesebben és leggyakrabban – fékező autók, öklüket rázó sofőrök közé került. Ha pedig erőt vett magán, és arra figyelt, hogy mit tesz a tömeg, arctalannak érezte magát. A munkahelyén napi nyolc órát gubbasztott anélkül, hogy fogalma lett volna, mi lenne valójában a dolga. Két szobatársa közül az egyik, egy tatáros arcú ötven év körüli férfi, aki filozófiából doktorált nemrég a Marxista-leninista Esti Egyetemnek nevezett műintézményben, naphosszat körmölt, statisztikákat gyártott, s nagyritkán betévedő vendégeit úgy harangozta be, mint a pápa látogatását. Naponta legalább egyszer beosont a főnökasszony irodájába. Fontos ember volt, ahogy az apró, lila erekkel hálózott arcú, nagydarab löttyedt nő is az volt, aki folyton telefonált, hangoskodott, rendezkedett, és problémákat kreált, hogy aztán megoldhassa egy részüket. A többi munkatárs is tudta percről-percre, hogy mi a teendője, csak ő érezte, vele éreztettek, hogy semmi haszna.
Hogy gyalázatosan alacsony fizetését kiegészítse, kérdezni járt. Instruktora, aki odaadta neki a kérdőíveket, és elmagyarázta a munka általános és aktuális szabályait, egy aprótermetű, szálfaegyenes vénlány volt. Csupa ellentmondás. Tudálékos és epés, aki folyton és szinte mindenkinek odakínálta, kiszolgáltatta a lelkét, öröm és felengedettség nélkül. Valami imponáló mégis volt benne.
Kérdezni ügyesen és lelkesen kellett. Rutinnal, vagy annak látszatával, kicsit nagyképűen, kicsit szerényen, behízelgő ridegséggel és sok szeretettel. Változatos volt, beszélgetni kellett, ráérezni a becserkészendő alanyra, hogy valami kisüljön belőle. Hogy mi is az, aminek ki kell sülnie, az nem egy mezei kérdezőre tartozott. Nem is érdekelte. Örült, amikor mehetett, nem utasította vissza a távoli címeket sem, nem fanyalgott a határidőktől, szorgalmasan jegyzetelt az eligazításokon.
Egy délelőtt a munkahelyén unatkozott éppen, ősi módszerrel az íróasztal fiókjába rejtett könyvet olvasta volna, ha szobatársa nem tartotta volna rajta a szemét, amikor instruktora felhívta, hogy be tud-e menni azonnal. A nő hangjából úgy hallotta: fontoskodik, de fogát szíva igent mondott, mert ezeknek nem lehet sokszor nemet mondani. Ha egyszer összetörted magad, másszor haldoklik az anyád, harmadszor már nem biztos, hogy hívnak.
A főnöknőnek azt hazudta, hogy be kell mennie a kerületi ifjúkommunisták székházába, s elslisszolt, mielőtt megkérdezhették volna, mi dolga is lenne ott.
„Egészen rövid idő alatt belejöttél a munkába, beletanultál a szakmába. Most megüresedett egy hely nálunk. Nem akartam erről beszélni veled telefonon, mert tudom, hogy munkahelyen ez kínos” – hadarta az asztallapot nézve az instruktornő. „Szóval itt dolgozhatnál, ha megfelel neked, és te is megfelelsz. Ha akarod, most beviszlek az osztályvezetőhöz, beszélj vele. Ha tetszetek egymásnak, lehet, hogy téged vesz fel, de ne bízd el magad, mert van más jelentkező is.”
Bement, és észnél lehetett, mert pár nap múlva maga az osztályvezető hívta a munkahelyén. Négy-öt mondatot váltottak, aztán hátradőlt a székben, rámosolygott az óriásira nőtt fülű volt kollégára.
„Megyek, beszélek a főnökasszonnyal”.
Így lett kérdező a kérdező.
Vérnarancs alkonyat ragyogott. A kérdező lehúzódott az út szélére. Kikapcsolta a motort és a dübörgő zenét, ami úgy hajtotta eddig, mint a benzin az autót, és rácsodálkozott a bíbor világra. Egy pillanat alatt úgy átjárta a szép, amit látott, hogy sírni, kiabálni, csókolni vágyott, de mozdulni sem bírt. Most nem volt múltja és célja, megtorpant a gyönyörűségben, amihez nem kellett se pénz, se társ, se hatalom, csak valami, ami évmilliók óta mindig van a Föld valamelyik pontján, a naplemente. A kérdező nézte a távoli, ültetett erdőt, ahogy a szabályosan álló fák között átcsorog a fény, az aratás után fölszántott mező barnáját; megfoghatatlan és mégis valóságos, akár egy festmény, látta, hogy a közeli fűszálak árnyéka nagyobb, mint a távoli fáké, s arra gondolt, hogy az idővel is így van ez, nemcsak a térrel.
Közönyös kamion húzott el mellette. Megrázta a kocsit, fölébresztette a kérdezőt, aki szívott egyet az orrán, és a slusszkulcs felé nyúlt. Már utolérte a kamiont, amikor bal szeméből kigurult egy könnycsepp.
Szerette ezt a munkát. Időben és térben úgy osztotta be feladatait, ahogy akarta. De szerette az idegen lakásokat, házakat is, ahová különben aligha tehette volna be a lábát. A soha nem látott és többé szeme elé nem kerülő embereket, akik egy kérdőív megválaszolásának ideje alatt megnyíltak vagy bezárkóztak, az izgalmat, amikor becsöngetett vagy betért valahová. Minden kérdezés előtt átérezte a lehetőséget, hogy örök barátot, az életét meghatározó embert talál. Közben azért tudta, hogy a legerősebb rokonszenv is elenyészik, mikor egy-másfél óra után kilép az ajtón, s már a következő címet nézi, vagy csupán haza vágyik. Többször előfordult vele, hogy ismerős utcákon kóválygott: egy kérdezés úgy összekavarta, hogy nem emlékezett, hol hagyta autóját vagy nem tudta, merre induljon el.
Mélynek, érvényesnek, lelket mozgatónak gondolta sokszor a munkáját, ugyanakkor tudta, hogy csak egy másik, igazán teljes, alkotó élet pótléka. Saját céljaira olyan tartalmakkal töltötte meg, amelyek nem függtek össze a hatékony kérdezéssel és szervezéssel.
Szerette, sajnálta, elfogadta azt a világot, amit a kérdezés egymáshoz sehogyan sem illeszthető mozaikkockáiból összerakott. Még nem volt szüksége arra, hogy szeressék, sajnálják vagy elfogadják. Ment az útján, sokszor tízszer olyan gyorsan, mintha szaladna. Még nem ártott neki a füst, a szesz, a talpon ért hajnal. A keserves fájdalmak érintése éppen olyan gyorsan tompult benne, mint a szédült örömöké.
Mire megérkezett, ahova indult, az alkony emléke fekete-fehér képpé fakult benne. Éppen azt veszítette el, ami fontos volt benne.
I.
Le kellett húzódni az útról az idegen katonák miatt. Gyalog jöttek, sötét, ünneplő kabátban, nevetséges, mégis félelmet keltő méretű tányérsapkával a fejükön. Őszi nagy ünnepükön kis díszszemlét tartottak a városka főterén, nehogy valaki elfelejtse, hogy itt vannak, s most rendetlen sorokban ballagtak vissza a laktanyába. A kérdező fázott, mert kikapcsolta a motort, amíg - mint a tehéncsorda alkonyatkor – a sok szoldát elcammogott mellette. Nézte az arcokat, kedvetlenek, üresek voltak. Mintha évszázadok óta unnák az idegen országokban masírozást. Amikor elmentek, a kérdező indított, s pár száz méter után lefordult a tanyasor felé. Homok, hernyótalp-szántotta földutak, szegénység, rozoga vályogépületek. Mindegyik fehér, már ahol látszik az ecset nyoma, itt nem érdemes festéket keverni a mészbe, úgysem látja senki, aki számít. Csotrogányok, némelyiken felismerni, hogy milyen roncsokból mesterkedték. A tanyák egyikén sem volt szám. A kérdező név és cím szerint kereste Novák Józsefet és Abaházi Péternét. A házcsoportok egy része elhagyottnak látszott, de az egyik kapuban kutya ugatott. Odahajtott. A piros arcú, testes, jó kedélyű gazda nem ismerte egyik keresettet sem, de fogadást ajánlott a kérdezőnek. Ha az el tudja gázolni az őrjöngő, futóláncra vert kutyát, kap egy ötszázast. A kérdező félszívvel próbálkozott, sikertelenül. Az eb legalább háromszor beleharapott az autóba, talán még a forgó kerékbe is, de sértetlen maradt. A gazda elégedetten vigyorogva integetett a kocsi után, amely kicsit később egy elhagyott, romladozó tanya előtt arasznyira lecsúszott a keréknyomról, s bekaparta magát a szürke homokba. A kérdező áldotta az eszét, hogy több kérdőívet hozott, mint amennyire szüksége lesz, papírt rakott a kerekek alá, s elindult. Csak a kipufogó törött le, a kisautó olyan hanggal töfögött, mint egy öreg traktor. Legközelebb az egyik lehetséges kérdezett kunyhója előtt süllyedt el. Az ajtó és az ablak zárva, de a rozzant fészek kopott falán ott virított a bádogtábla a tanya számával. A kérdező faágakat, szemetet keresett a gumiknak kapaszkodni, s összeveszett egy Moszkvics ajtajához kötött korccsal. A dög, amíg fenn nem akadt valamin, apránként bebarangolhatta a környéket, maga után húzva a rozsdás, kárpitja vesztett ajtóvázat. Most is egyre közelebb acsarogta magát, s még kő sem volt a közelben, amit hozzá lehetett volna vágni. A lassú, sunyinak tűnő közeledés annyira feldühítette a kérdezőt, hogy nekirontott a kutyának, nagyot rúgott a pofájába. Az eb szűkölve visszavonult, s attól kezdve ügyet sem vetett az egyre éhesebb, fázó, unatkozó kérdezőre. Ismerte a fajtáját.
Órák múlva, amikor már sötétedett, rózsaszín kardigános vénasszony közeledett a homokba taposott ösvényen. Az autó azóta kiszabadult, az eb a rúgás óta most először kezdett őrjöngeni. A nő biciklit tolt, a kerékpár villáján szatyor, abból vett ki néha egy falatot, s bele tette fogatlan, beesett, mégis kövéren kerek szájába. A kölcsönös üdvözlések után kiderült, ő a kérdezett felesége, de az ura nincs otthon, Molnárékhoz költözött. Ő pedig egy kis kenyeret hozott a kutyáknak.
„De ünnep van, hol vette?”
„Hát csak a kukákból, a kutyának jó az is, nem kerül pénzbe”, nyelte le az utolsó falatot az öregasszony, aki - később kiderült - csak két évvel volt idősebb, mint a kérdező.
A férje nem valami nő miatt hagyta el, hanem dolgozik a Molnáréknál. Kvártélyt kap, kosztot, bort, ezért tesz-vesz hajnaltól napnyugtáig. Már jártak itt, keresték, egy fiatal hölgy, de nem találta, leült, faggatózott egy keveset, aztán írogatott is. (A kérdező ezt megjegyezte, felelősségre vonja.) Annyi bort, amennyit ott kap, folytatta a nő, az ura úgysem tudna napszámban szerezni máshol, így meg elvan.
Beültek a kocsiba, hogy megkeressék a férjet. Az asszony elújságolta: először ül autóban, és nagyon tetszik neki, mert azt hitte, hogy már csak egyszer viszi majd motoros jármű: a temetőbe.
A férj szürkévé fakult, mocskos kék munkásruhában, fűző nélküli katonabakancsban, félálomszerű részegségben válaszolgatott a nagy ház tágas előszobájában, a kor és a helyi ízlés jómódjának számos kelléke között. Alig lehetett érteni a szavát, ő sem nagyon sejtette, mit akarnak tőle, de szolgálatkész volt. A gatyáját is letolta volna, ha az a feladat, de csak ülni kellett, makogni, míg Molnár úr, a gazda, aki hatalmas volt, vörös arcú és kövér, a sarokban szuszogott és figyelt.
A kérdező vissza akarta vinni a vénasszonyt a tanyához, de ő inkább Abaházinéhoz is elkísérte, mert tetszett neki az autó, nélküle meg úgysem lehetett volna megtalálni a másik házat a sűrűsödő homályban. Megint kanyarogtak, aztán egy négyszer négy ölnyi paticsos épület mellett álltak meg. Bent petróleumlámpa világított valamennyire. A földes padlón burgonya és kukoricacsövek kiszórva. Abaháziné, aki adatai szerint tíz évvel öregebb, kinézetre vagy öttel fiatalabb volt, mint a kérdező önkéntes kalauza, és egy helyes, ősz, pozsgásképű, pödrött bajszú, apró emberke kalapban, ült az asztal mellett. A férfi peckesen tartotta magát. A szoba közepén jérce köhécselt, s az asszonyok azon vitatkoztak, kehes-e, vagy megtaposta a tehén.
A kérdések peregtek, Abaháziné a legtöbbre csak a vállát vonogatta, a kérdező, amíg válaszra várt, néha felnézett a mestergerendára, amely alig volt vastagabb, mint a karja és annyira megereszkedett, hogy középen beleüthette volna a fejét.
Az autóban, visszaúton a tanyához, a vénasszony oldalba bökte a kérdezőt.
„Tudja, hogy az öreg Jani is úgy van Erzsikénél, mint az uram? Borért. De neki nem csak dolgozni kell érte!”
Nem kellett volna eljönni, számon kérni. Akkor ez a lány nem csókolta volna meg, mielőtt bármit is a szemére hányhatott volna. Enyhe szédület, aminek még csak sejteni lehet az okát. Egy nyelv hegye az ajkakon és a csillanás a nyomán. A konyak barnája, vízcsepp a tisztára öblített pohár külsején, a vékonyan kent vaj a kenyér pórusaiban. Két test párbeszéde a bőrön keresztül. Újabb csók, bátortalan odahajlás után egyre hevesebb. Majd a konyhakő, mert a vendéggyerek ott alszik a szobában. Kapkodó lélegzet, új szagok áradata, visszatartott zihálás, észtvesztő áradat, egy megoldott negyedóra. Cigaretta, tisztára törölt hamutál, amit csak a vendég kedvéért vesznek elő. Még két csikk kerül bele, ennyit diktál az illendőség. Nem, nem alszom itt, a lakásomban vannak a holmik, amiket korán reggel viszek, nagy kerülő lenne. Mindenki megnyugodott, így a legjobb. Vagy senki sem nyugodott meg, de akkor is. Legalább történt valami, amiben részt vettünk. Útban hazafelé már bűntudat, önundor, megvetés. Semmi sem tiszta. Be a kádba, félórás ázás, heves sikálás, akkor sem. Ez korrupció volt, bár senki sem méri fel, milyen értékek cseréltek gazdát. Nem érte meg, több lett a mocsok a világban. Talán az alvás, segít, nehéz nap volt. „De mily álmok jőnek...”
II.
Sok személyi adat volt a kérdőívben, alapos faggatózással két órát is eltartott, főleg lassúbb gondolkodású emberrel. A kérdező mégis szerette, mert konkrét volt és személyes, nem az épp felkapott politikai kérdésekről szólt. A családjáról mindenki maga tudja a legtöbbet, nem a kérdező a nagyokos, aki vizsgáztat. Persze a fiatalok nem élvezik, zavarja őket, ha nem tudják, mivel foglalkozott a nagypapa, hol, mikor született és hány testvére volt, de az idősebbek szeretik. Talán majd ez az ember is, aki 67 éves, és kint él a város szélén, ahol egyik ház sokszobás, emeletes, mellette a másik szinte putri.
Rozzant, vályog, hámlik a vakolat - állapította meg a kapu előtt állva a kérdező. A kutya kis korcs, föl sem emeli a fejét a kerítés előtt toporgó idegen láttán, de lehet, hogy a belépőnek nekiugrik. Csengő nincs, meg kell próbálni. Az udvarba lépve nagyot köszönni, tudatni, hogy nem tolvaj oson a kiteregetett ruhákat összekapkodni.
Az udvarról a kert gondozatlanabb volt, mint kintről. A tavalyi virágágyásokat gyom falta, sárba száradt babák, játékok, szemét, flakonok hevertek szerte. A kiáltásra csak a kutya fordította el a fejét. A kérdező majdnem száz kilométert utazott idáig, nem szeretett volna visszafordulni, hát odament az ajtóhoz, erősen megzörgette.
Bent szólt a rádió. Benyitott. Öregember riadt fel a rongyokkal leterített karosszékből. Ő volt, akivel ki kellett tölteni a kérdőívet. Ijedten csoszogott ki a konyhába, a viaszosvászonnal leterített asztal mellé, ahol írni lehetett és a szétterített szöveges kártyákból választani. A kérdező elkezdte munkáját, a férfi pedig kereste a válaszokat, mintha a hatóság kívánságát teljesítené. Beesett arca hamar megizzadt, ősz borostája közt csillogott a bőre, ápolatlan öregszagot párállt.
A házban talán hónapokkal ezelőtt valaki mindennap takarított, elrakta a most elöl hányódó holmit, elmosta és helyére tette a zsíros edényeket, s tán arra is rávette a férfit, hogy mosakodjon, váltson tisztát. Most minden ragadt, csikkek a konyhakövön, levetett ruhák itt-ott, repedezett kenyérszelet a kredencen, morzsák, pecsétek mindenütt. A kérdőív, ahogy mozdította, pattogva szakadt el az asztaltól, amihez odaragadt.
Felénél sem tartottak még, amikor kivágódott a bejárati ajtó, 16 év körüli fekete lány lépett be. A kérdező felállt, bemutatkozott, röviden elmondta, mit keres itt. A lány kacéran mosolygott, aztán átment a szobába, s az ajtót tenyérnyire nyitva hagyva, átöltözött. Meztelen teste csak egy résnyi villanás volt, mikor a kérdező oda mert pillantani. Az öreg semmit sem vett észre. Már korábban bevallotta, hogy unokájával él egy háztartásban, a kislány 17 éves múlt két hónapja, az anyja, az öreg hét gyereke közül az egyik, Budapestre költözött.
Az utolsó előtti rész a kérdezett élő vagy elhalt házastársáról szólt. "Ha nőtlen, vagy hajadon, ugrás az utolsó blokkra", szólt az utasítás. A karcsú unoka már csupán egy illatfelhő emlékét hagyta a konyhában, miniszoknyában, topban, magas talpú szandálban, zselétől fénylő hajjal elvonult, nem mondta hova. A kérdező feltette az első kérdést, kötött-e házasságot az öreg.
A borostás, ráncoktól gyűrött arc eltorzult. A férfi zokogni kezdett. Fekete, elformátlanodott kezével takarta-maszatolta arcát-orrát. Hüvelykujja és ősz bajsza között takony-pókfonál feszült egy pillanatra. Hét gyereket szült neki az asszony, fel is nevelte mindet, olyan tiszta volt, rendes, mosott az utolsó héten is, nem veszekedett soha, most hagyta el márciusban, szép temetése volt, ott volt az egész utca...
A kérdező föltette az összes kérdést. Ezért fizették. Az öreg nem hagyta abba a sírást, hüppögve válaszolt, néha érthetetlenül, tele csillapíthatatlan, halálig tartó fájdalommal, egyfolytában az arcát maszatolva.
Aztán vége lett. A kérdező becsukta a füzetet, felállt, részvétét nyilvánította, kezet fogott az öreggel, elbúcsúzott. Amikor kiért a kocsijához, körülnézett, hol törölhetné meg nyálkás tenyerét.
Ingerülten nézed a kezet, amely a zsákodat tölti. Gazdagabb leszel tőle? Mit ér, ha nem tudsz elvánszorogni odáig, ahol élvezhetnéd? Ettől a súlytól biztosan összerogysz. Nézed a többit, mind könnyedén viszi a csomagjait. Csak te roskadozol. Meg az ott, meg az, meg az. De azok szerencsétlen selejtek. Neked meg ezer okod van arra, hogy jajgasson minden porcikád. Ledobnád terhedet, de azt senki sem teszi. Keservesen átlépsz valakit, aki az utadban rogyott össze. Gyűlölöd, mert újabb erőfeszítést követel tőled a léte. Gránáttal tépetnéd szét, hogy csak csoszogó cipőd legyen vérszennyes tőle, azt meg egy tócsában leáztatnád. Aztán felmerül benned, hogy te is így járhatnál. No, nem! Így soha! Te utolsó két lépéseddel az út mellé hengerednél, hogy senki se gondolhasson rád úgy, mint te a másikra. Hallod, mögötted szól valaki az elesetthez, elveszi a holmiját, föltámogatja. Eszedbe se jut megnevezni rossz érzésedet.
III.
Lassan alkonyodott a felhők mögött, és még semmire sem jutott a címmel. Pedig ennél a nőnél már jártak, igaz, férjhez ment azóta. Másfél éve kérdezték, azóta a szülei a panellakásból kertvárosba hurcolkodtak, ő meg el tőlük. Ennyit tudott meg három-négy óra alatt. A szülők nem voltak otthon, a szomszédok pedig, mint új lakókról, nem sokat tudtak róluk, azt sem, hogy elutaztak-e vagy csak dolgoznak. A kérdező csendesen gyűlölte a nőt, mert más megtalálta, ő meg nem.
Vett egy tubus majonézt, három kiflit, egy újságot és beült a kocsiba, enni. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy amerikai film zsaruja, bár az autó kispolszki volt, az út, ahol parkolt, csupán három ölnyi széles, a hóna alatt nem volt revolver és ez nem Amerika.
Félóra alatt végzett lappal és az evéssel, de közben senki sem ment a be házba. Kiszállt, elballagott még egy újságért, de közben bezárt a stand. A közeli könyvesbolt is, de már kevés is lett volna a fény az olvasgatáshoz. Mire visszaért, villany égett a házban. Becsöngetett, egy idős asszonytól megtudta a nő címét - tényleg férjhez ment - és odaszáguldott. Aztán kétségbeesetten állt a társasház előtt, nyomta a kapucsengőt, hogy talán csak vécén van, fürdik vagy ilyesmi, hiszen már elmúlt nyolc óra is. Vissza a szülőkhöz, s a jólelkű mama elárulta neki, hogy a lánya ápolónő a kórházban, biztosan most is éjjeles, bár nem szabadna neki, de a kérdező arra nem volt kíváncsi, hogy azért-e mert olyan törékeny, vagy azért, mert nappal nem egészséges aludni.
A kórház portása csak főigazgatói engedéllyel akarta beengedni ilyen későn. Ha nem ismeri őt Katika, akkor miért keresi? Reggelre otthon lesz, ez munkahely, itt nem kell kérdezgetni.
A kérdező azonban makacs volt, tele az elvesztegetett nap szította indulattal, ami szinte szikrázva pattogott belőle. Addig állt és magyarázott, ígérte, hogy félóra múlva itt lesz és nem beteg rokonát jött meglátogatni, míg a portás fölvette a telefont, megkereste Katikát, beengedte a kérdezőt.
Az első emelet, a csapóajtón balra. Leült egy fehér, lécekből álló padra. Elgondolkodott, miért olyan sivárak a kórházfolyosók, amikor a gyógyuláshoz vagy a békés halálhoz segítséget adna egy kis derű. Képek, rajzok, olyan ajándékok, amiket a zsebekbe dugott borítékok helyett a szenvedők közösségének lehetne adni. Aztán szemben vele kinyílt egy ajtó, és egy olyan nő jött ki, amilyen kedveset és szépet sohasem látott. Ő volt Katalin, bemutatkozott, megkérdezte, hogy jó-e itt a folyosón beszélgetni, mert a nővérszobában a kolléganője bóbiskol. Aztán, amikor belekezdtek, meleg hangján okosan, megfontoltan válaszolt. A kérdező csak nézett, írt, bólogatott, teste és lelke könnyű volt és zsibbadt. Nem akarta, hogy véget érjen a kérdőív.
„Két hónapos terhes vagyok”, mondta egyszerre, minden összefüggés nélkül Katalin. A kérdező bólintott. Olyan sokat értett egyszerre, hogy csak nézte maga előtt a papírt, erőt kellett gyűjtenie, hogy fölemelje a fejét, föltegye a következő kérdést. Már nem volt sok hátra, azon is túlesett. Remélte, hogy a másik is szomorú egy kicsit.
Elérkezel ahhoz a pillanathoz, amelyik megmutatja neked, hogy nincs semmid. Talán van hol lehajtanod a fejed, szólnak is hozzád olyanok, akikhez a szíved húz, kutyád-macskád dörgöli magát hozzád, szép bútorokon pihentetheted szemed és tested. Pénzt adhatsz bármiért és fák meg más növények nőnek a birtokodon. De nincs semmid. Semmi, amit a magadénak érezhetnél, semmi, amihez igazán közöd lenne. Eszel-iszol, pihensz és öltözöl. Mosolyod és rosszkedved másé, az összes pillanatod szétszóródik a múltban, elenyészel, mint a pipacs szirma. Talán, ha lenne helyed a világban, ha mindenki tudná rólad, hogy ki vagy, és te is tudnád mindenkiről, aki körötted van, hogy kicsoda. Talán, ha tudnál annyit mosolyogni, másokra, amennyit szeretnél, ha rád mosolyognának, talán, ha fel tudnád venni némely dologgal a kapcsolatot azok közül, amelyek átfutnak a testeden vagy a fejeden. Egyszerűbb vállat vonni, kint maradni, félni és rémületet okozni. Magadban vájkálsz, egyre mélyebbre jutsz, ott már nem kezdhetsz semmit az eszeddel. Azt hiszed, ott elegendőek a megtanult szerepek, elég, ha részeg, vagy józan, befelé forduló félálomban letudod a kötelességeidet, hogy visszavonulj az óvó kábulatba. Dolgozol, dorbézolsz, engeded, hogy indulataid vagy ösztöneid kormányozzanak. Csak eltelik az idő addig, amikor észreveszed, hogy minden megváltozott. De nem tudod, hogy mi, és milyenre