Egy jó ember tiszta szándékkal II.

Írta: Udvarhelyi András


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 280



előző rész

Egy jó ember tiszta szándékkal II.

Baranyi Ferenc, a szerelem költője


Haragszik a
kedves, itthagy engem,
állj elébe
vers, hogy el ne menjen.
(Dal, 209, oldal)


Befejeztem az első írásomat a Baranyi tiszta szándékkal megírt, életművét bemutató vaskos kötetéről, 679 oldal. Címe: Tiszta szándékkal. Pályakép – versekben, és mert még hatása alatt voltam Baranyi virtuálisan javasolt Bizet Nadir románcának, újból hallgatni kezdtem, kikapcsolódásként. Hallgattam, hallgattam órákig, hagytam, hogy a muzsika átjárja segédfogalmazó lelkem. Hallgattam Gigli, Caruso, Udvardy Tibor és még vagy tízféle csodálatos előadásban. És naivul arra gondoltam, a zene erősebb mindennél és fennmarad, hacsak az ostoba politikusok el nem pusztítják a világot. Sajnos csak a szöveget tudom idézni, de olvasóim az interneten megtalálhatják, higgyék el, megéri átadni magukat a zene gyönyörűségének. Mert az igazi muzsika felemel, megerősít, megtisztítja a lelket, azt sugallja, változtasd meg életed. Kár, hogy nem tudom e folyóirat lapjain úgy megjeleníteni a zenét, hogy az egy gombnyomásra hallható legyen. De amilyen találékony az ember, hamarosan ez sem lesz lehetetlen. Hallgattam és közben arra gondoltam, ez a szöveg, csak a zenével együtt kerek egész, élvezhető.

A hangját egyre hallom a pálmafák alatt
s e hang varázsa, bája még most is üdvöt ád.
Ó szent magányú éjjel, ó bájos ajkú lány,
fölséges szép magány, telve szerelemmel, kéjjel
Fátyolát könnyű szellő lebbenti játszva fel,
s a világ legszebb arca most énrám tündököl…”

És megvallom megkönnyeztem ezt a szépséghez imádkozó áriát.
Igaza van Weöres Sándornak, aki azt írta 1942-ben a Nyugatban, hogy a „szépség lázmérője a hátgerinc”, beleborzongtam a lélektisztító,
érzelmes zenébe.

Zene és szerelem

Mert a valóban jó zene gazdagítja az érzelmeket, jobbá tesz, ha gyakran hallgatjuk. A lélek mélyére hatol, a szívig, és titokzatos húrokat zendít meg, amelyek minden emberben megvannak. Csak időt kellene szakítani a jó muzsika hallgatására. És azt gondoltam, hogy a valóban jó zenét szerető nem lehet bunkó, tömegember, hazug stb. Aki a jó zenét szereti és megérti, átérzi, az rossz ember nem lehet. Ennek az sem mond ellent, hogy Hitler és a nácik meg a hozzá hasonlók szerették Wagnert, mégis szar emberek voltak, mert nem értették, nem érezték, kérgeslelkűek voltak. Nem véletlen, hogy nagy népnevelőnk Márai Sándor azt tanácsolja, hogy naponta olvassunk, de csak jó könyvet. Hallgassunk, de csak klasszikus zenét és nézzünk, de csak nagy festők műveit. Ne mérgezzük magunkat a tömegkultúrával. A művészet és benne a zene ugyanis megszelídítheti a legdurvább lelkű tömegembert is. Hozzáteszem, talán.

Baranyi szerencsés ember.

Mindezt azért mondtam el, mert Baranyi szerencsés költő, szerencsés tévés zenei műsorvezető és szerencsés szerelmes, meg férj, mert lelkét a zene és a költészet már kamaszkorában meghódította és rosszabbik énjét – ha van – visszaszorította. Ezt az irányt Baranyi karaktere kényszerítette ki. Azt tartja Márai, hogy sorsunk a jellemünk. Ez fordítva is igaz. Baranyiból a szerencsés konstelláció és alaptermészete, érzékeny, ha úgy tetszik szerelmes természete, karaktere teremtette meg a zeneszeretőt, a költőt, sodorta a művészetbe. Baranyival kapcsolatban pedig elgondolkodtató és rá vonatkoztatható, amit Sören Kierkegaard a Mozart Don Juanja című fontos tanulmányában írt. Bevezetőtanulmányának címe: A közvetlenül erotikus stádiumok avagy a zenei-erotikus. Ebben a filozófus a zene erotikus jellegéről értekezik. Azt írta, amit Baranyi is érezhetett, Baranyira is vonatkoztatható, amikor a halhatatlanok zenéjét hallgatta.

„Halhatatlan Mozart! Neked köszönhetek mindent, azt, hogy elment az eszem, hogy lelkem megdöbbent, hogy szívem legmélyéig megrettentem, neked köszönhetem, ha nem úgy haladtam végig életemen, hogy semmi nem volt képes megrázni, neked köszönhetem,

ha nem úgy halok meg, hogy nem szerettem…”

Bizony, a jó zene nagy kerítő, és erotikájával elragadja az embert. Aki hallgatja, hatalmába kerül a zenének és az erotikának, no meg a költészetnek is. Végül is a költészet zene, verszene, dal. Ahogyan Baranyi is beleesett ebbe a különös csapdába. Én egy másik csapdába estem. Hallgattam, hallgattam órákon át, Bizet Gyöngyhalászából Nadir áriáját több előadásban és az járt az eszemben, hogy akinek, mint Baranyinak, életét a költészet és a zene költészete töltötte, tölti be, az természetes, hogy százféle ritmust, formát, zenét ismer, használ, az csak jó költő lehet. Hiszen ez a kötet daloskönyv is. Akár verstant is taníthatna belőle Szepes Erika, Baranyi Ferenc, Simor András, Szerdahelyi István harcostársa. És valóban az a formai sokrétűség, amivel elkábítja olvasóit ebben a kötetében is, és tovasodorja a vers hullámain, az lenyűgöző, éppen a formák sokszínűsége miatt, könnyen érthető, szinte olvastatja magát, az olvasó nem fárad el, nem un bele a formák egyhangúságába. E kötetben valóban egymást erősíti a tartalom és forma. És az is eszembe jutott, hogy akinek ennyire szívügye a zene, ennyire benne él a muzsikában, ennyire muzsikus lélek, az nem lehet bunkó, durvalelkű, az minden szerepében udvarias, tapintatos. A szerelemben is empatikus, toleráns, érzelmes, ha tetszik romantikus. Ezt kell okkal feltételzenem, ha a szerelmes Baranyiról írok. Ez olvasható ki verseiből.
De „bonyolult a helyzet elvtársak”, vajon hogyan és miért lett Baranyi érzékeny, zenekedvelő, művelt és udvarias ember? Egyszerű a válasz, ahogy az életrajzírók elmondják, már gyerekkorában a szerencse, környezete és alkata, karaktere tette művészetszeretővé, költővé. És ezzel megkönnyítette, de meg is nehezítette életét ebben az elbunkósodott világban.
A társadalmi hatások is döntőek voltak költővé válásában. Ismétlem, „bonyolult a helyzet elvtársak.” Ez a figyelmeztető mondat gyakran hangzott el jó úrfi koromban, a legutóbbi átkosban, amely szocializmusnak hazudta magát és a kommunizmus gyermekbetegségében szenvedett, ennek ellenére kultúratámogató rendszer volt, cenzúrája ellenére is, ahol a jelszó az volt: tanulj, a tudás hatalom. Amikor a verseskötetek több ezer példányban jelentek meg, köztük a Baranyi könyvek, amelyek elkeltek, és az irányított kultúr-propaganda hatott. Ami azt bizonyítja, hogy lehet jóra is manipulálni a tömeget, mert a Baranyihoz hasonló százezreknek lehetőséget adott, hogy tanuljanak.
Másként is bonyolult a helyzet, mert vannak kérdések, vannak örökzöld témák, amiket magánügynek minősítünk és azok is meg nem is. Első ránézésre magánügy a szerelem, a szex. Baranyi nőkhöz, szerelemhez való viszonyát meghatározta természetesen a kor is, a szexuális forradalom kora. Az emberek nagy részének ez volt a feszültség levezetésnek kedvelt módja, no meg az ivás, de legalább az  átkos hatalom nem ágált ellene, hallgatólagosan tűrte. Sokan nemszívesen beszélnek erről a kedves szokásukról, de a másokéról igen. Mondjuk egy mélyen hívő számára ez tabutéma, gyakorolja, de nem beszél róla, mert ez kényes kérdés, nem úriemberhez, úrinőhöz méltó, és ez addig, amig a többiek számára nem teszik kötelezővé, nem baj. Az egyházfik a középkorban belestek a polgárok hálószobáiba, szoros emberfogással éltek és visszaéltek. És még később is, sokáig azt hirdették, hogy a szeretkezés, bujaság, bűn, paráznaság, hogy elsődleges célja a gyermekáldás. Nos, minden tiszteletem azoké, akik ezt manapság megtartják. De meglehetősen hipokrita, képmutató társadalomban élünk, ahol a szex és szerelem sokszor tiltott, esetleg megtűrt téma. Az iskolákból a fanatikus hívők például ki akarják űzni még a gondolatát is, és a törvény szigorával sújtanák azokat, akik be mernek merészkedni az iskolákba felvilágosítani a gyerekeket, milyen sokféle változata van a szerelemnek, a szexnek. De a gyerekeknek már sok újat nem tudnak mondani, mert szép új világunkban a média és az internet a nevelő. A gyerekeket – is – igencsak érdekli ez a téma, hiszen a külvilágban erről sokat, túl sokat látnak, tapasztalnak. Melynek oka a közgondolkodás, a közerkölcs gyökeres változása, egyesek szerint romlása, a XIX. század Viktória királynő idejének, szigorú, merev erkölcséhez képest. A fanatikus hitűek utóvédharcukat vívják, nem tudják, hogy őket meghaladta az idő. Ma már a többség természetesnek veszi, hogy a szex, a szerelem öröm forrása és nemcsak a gyermeknemzésre való. Ezért ma már felszabadultabban éljük meg szerelmi életünket, még a hívők is, mert hat rájuk a felszabadult vagy elszabadult közerkölcs. Ebben a kérdésben a fontos, hogy meghúzzuk a határt, a pornográfiát leválasszuk az igaz, a szerelem nélküli szexet, a humánus erotikától. Baranyi mértéket tart, határt szab kitárulkozásának, mert van ízlése. Lehet ezt a felszabadultságot elítélni, lehet vitatni, de itt van körülöttünk. És haszonelvű médiánk erről szól, időnként harsog. A XX. század szexuális forradalmának terjedése megállíthatatlan, már csak a nők emancipációja miatt is.

Ne háborúzz, szeretkezz!

Mindezt el kellett mondanom, mert Baranyi Ferenc és sokan mások, magam is ebben a „bujálkodalomban”, felszabadult és elszabadult korban éltük meg szerelmeinket, mi nem tartottuk bűnnek a szerelmet, amikor szeretni tanultunk. Amikor szerintem a legfontosabb jelszó volt: ne háborúzz, szeretkezz! És azt gondolom, manapság is időszerű ez a jelszó, sok fiatalember így gondolja, – oroszok és ukránok – akik elmenekülnek a háború borzalmai elől, a halál elől, nem akarnak hősi halottak lenni, nyugodtan akarnak élni, szeretni akarnak. Ne feledjük, ötvenezer amerikai és hárommillió vietnámi fiatal halt meg értelmetlenül. És ki számolta ki, hogy 1945 után a több mint 150 háborúban hány fiatal élet veszett el? Az a gyanúm, politikusaink úgy tűnik, jobban szerettek és szeretnek háborúzni, mint szeretkezni, mert szeretethiányosak és haszonelvűek.

A szex és a szerelem már nem tabu.

Fiataljaink elől ma már nem rejtheti el az aggódó szülő Boccaccio sikamlós szerelmi történetekkel teli Dekameronját vagy Balzac Pajzán históriáját, sajnos a pornográfiát sem. De nem is tehetné, mert a technika fejlődése a média egyik bevételi forrása, a nézettség, a haszon számít, nem az erkölcs. Az, hogy kielégítse a tömegigényt, amely az oktatásügy romlásával egyenes arányban romlik, akár bevalljuk, akár nem, létezik. És hangsúlyozom, esetünkben e mögött a szeretetéhség lapul, mert egy versenyre kényszerített, szeretethiányos társadalomban élünk. Ebben a szeretethiányos országban írta Baranyi szerelmes verseit. Arra is gondoltam, hogy már évtizedekkel ezelőtt is hallgatólagosan elismert volt, hogy egy nős férfi, és egy férjezett
asszony elkalandozik a hitvesi ágytól, bocsánatos „bűn”, de ehhez a többség cinkos, a törvény nem bünteti.

Baranyi egyetlen „bűne”,

amiért azonban megszenvedett, hogy ő egy kalandozó magyar, és nincs ezért lelkiismeretfurdalása. Miért is legyen, ha nem ártott ezzel senkinek? Azt vallja, ami az erkölcsvédők szerint bűn.

„Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonynév nélkül is bátran asszony.” (Áldott legyen, 211. oldal)

„…Elszánt födetlenül jártak velem tilosban,
nem bánva, mit papol az álorcás világ,
mindig szerelmesen, mindig odaadóan
engedte mindegyik hevemnek át magát.

Szemébe nézhetek ma is akármelyiknek,
mert tűzvésze nyomán gyúlékony testeinknek
nem pernye lett, hanem izzó parázs a lélek…” (Hölgykoszorú, 4.,
475.l.)

De talán szerelmes verseinek szépsége, meghökkentő újszerűsége, irodalmi rangja, értéke, igazmondása megbocsáthatóvá teszi kalandozásait és ítészei elnézőek lehetnek vele szemben. Ezért hát hasznos, jó, és ma már természetes, ha egy költő vagy író kitárja magánéletének ezt a hetedik ajtaját, leírja egy-egy szerelmi élményét. Már nem botránkozunk meg rajta, legfeljebb, ha ízléstelenül tárgyalja. Ha dilettáns, ha pornográf, akkor elutasítjuk. Meggyőződésem, hogy mindenről lehet beszélni, csak az a fontos, hogy kulturáltan, ne sértsük az erkölcsöt, a jó ízlést. Baranyi pedig nemcsak a versmértéket ismeri, hanem az erkölcsi mértéket is.
Sajnos, sokan titokban olvassák a gyalázatos De Sade márki szadista kegyetlenségeit, kíváncsiságtól meg-megborzongva és elképednek, mire képes az infantilis márki kegyetlensége, mert az neki a jó, ami másnak szenvedés. Amit De Sade márki művel vagy amit a pornófilmek közvetítenek az csak puszta, érzelem nélküli szex, elidegenedett közösülés, ami ha gyakori, lélekölő. Szerencsére létezik emellett az embertelen ocsmányság mellett a tiszta szerelem, amely ellenkezik olykor korának prűd erkölcsi követelményeivel. Gondoljunk Trisztán és Izolda, Romeo és Julia, Páris és Helena „bűnös” szerelmére. És erről a „bűnös”, ámde tiszta szerelemről írni természetesen lehet manapság is, beszámolni versben vagy prózában. Hát még a szerelemről, a férfi és nő közötti érzelemgazdag, lélekemelő, emberséget alakító érzelemről.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert virtuális barátom, Baranyi Ferenc, akit jelentős költőnek tartok, munkásságának kezdete óta már többször megírta szerelmeit, kalandozásait. Magyar szakos feleségem szerint a gimnazista lányok kedvenc költője. De ez így nem igaz, Baranyi mindannyiunk szerelemes lelkületű, kedvelt poétája, aki szerelemre tanítja olvasóit. Legutóbb is gyűjteményes kötetében, –tiszta szándékkal – több száz szerelmes verset több száz példányban juttatott el olvasóihoz. A 398 versének egyharmada szerelmes vers, ami arra utal, hogy ez a felettébb kellemes tevékenység hatalmában tartotta. Mindezt őszintén, derűvel írta meg. Ezért is van még mindig olvasótábora ebben a verset nem vagy keveset olvasó világunkban. A szerelemhez, mint a focihoz mindenki ért. Baranyi pedig nemcsak a szerelemhez, hanem a szerelmesversek írásához is ért, ez népszerűségének egyik titka. Ezért és lázadó, őszintén lázadó versei okán lett közkedvelt. Mert Baranyi szerelmi élete egyfajta lázadás a konvenciók, a prűdség ellen. Nem véletlen, hogy népszavazással felérő összefogás hatására volt kénytelen a hatalom Kossuth-díjjal jutalmazni munkásságát. Ez nem semmi, pestiesen szólva. Ez egyedülálló jelenség a magyar irodalomtörténetben.
Nos, Baranyi pályafutásának minden egyes szakaszában nagy helyet foglalt el a szerelmi költészete, nyilván mert életében nagy helyet foglalt el a szerelem. Sőt verseskönyvet is jelentetett meg 100 beteljesült kalandjáról, szerelméről, és mind a száz esetben szerelmes volt. Mindebből kiderült, hogy több száz nőt tett boldoggá. Irigylésre méltó.

Nem vagyok híve a hírességek szerelmi életének kitárgyalásának, ez magánügy, de…

De időnként kénytelen vagyok, mert a költő maga meséli el, méghozzá versekben, érzelmes, elgondolkodtató versekben liezonjait, szerelmi légyottjait. Így voltam Faludy szerelmei, barátai, szerepei könyvem írása közben is, amikor a költő maga mesélte el versekben és visszaemlékezéseiben nagyon is kitárulkozóan, őszintén hódításait. Mit tehet ilyenkor egy irodalmár? Nem tehet úgy, mintha nem olvasta volna. Írnia kell róla, mert a költő életének és költészetének szerves része. Így vagyok Baranyi Ferenc virtuális barátommal is.

Baranyi Casanova

Mielőtt azonban rátérnék szerelmi költészetének taglalására, hadd írom le, amit az ő esetében fontos elárulnom. Talán nem mindenki tudja, hogy a Casanova-típusú férfi az, aki elhiteti a nőkkel, amire nagyon is vágynak, a dicséretre, az udvarlásra, a simogatásra, a dédelgetésre, a gyengédségre, figyelmességre, arra, hogy szépnek, okosnak, csinosnak vonzónak tartsák őket. Baranyi ebben az értelemben inkább a Casanova-típusba sorolható be. A különbség az, hogy ő nem szélhámos, nem kalandor. Remélem, nem sértődik meg ezen. Ő nem Don Juan-féle alak, aki megerőszakolja a nőket, aki azzal henceg, hogy milyen sok nőt legyőzött. Az ő lajstromában is van valamiféle dicsekvésféle, ez természetes, csaknem minden férfi büszke hódításaira, mert a hódítás én-megerősítő, öntudaterősítő. De Baranyi mentségére mondom, hangsúlyozom, ő a több mint 100 nőt nem legyőzte, hanem boldoggá tette. Ők szeretettel gondolnak a férfira, mert elhitette velük, hogy szépek, szeretni valóak, amit esetleg otthon nem kaptak meg.

„Katik, Borik, Zsuzsák, Máriák és Helének
Szöktek hozzám megunt férjük mellől titokban,
Vérük lobbot vetett, ha tűzkörömbe léptek –
S emléküktől a vér énbennem is belobban.
(Hölgykoszorú. (Szonettkoszorú) 472-486. l.)

A Don Juan-típus és a Casanova-típus különbözőségéről a kitűnő osztrák tollforgató, Stefan Zweig írt izgalmas, tanulságos esszé-regényt, címe Casanova. Valamint Sören Kierkegaard, a költői szinten prózát író dán filozófus is írt róla egy izgalmas tanulmányt, címe Mozart Don Juanja. Ajánlom. Nos, a Casanova-típusú férfi, a szépséggel párosult értelem és a szerelem megszállottja. Nem tud és nem is akar ellenállni a kísértésnek, a szépségnek, amelynek Baranyi népszerű költőként ki volt téve, ahogy a táncdalénekesek, híres színészek, egyéb hírességek is ki vannak téve a nők ostromának.

Baranyi szerelmi élete magánügy, és mégis közügy.

Más terület a művészeten kívüli világ, amely devalválta a szerelmet. Ebben a haszonelvű világban kell érvényesülnie a lírai költőnek. A média maga alá gyűri a művészetet, tele van szerelemnek hazudott sikamlós kalandokkal, mert erre van igény, mert a kispolgár szeret vájkálni mások magánéletében. Ebben a környezetben kell az igaz költőnek írnia az igaz szerelemről, olyanoknak is, akik nem tudnak szeretni és akik megmosolyogják a dalnokot. Emlékezzünk csak szerencsétlen Diana hercegnő tragédiájára, akit a paparazzók öltek meg. Egy nagy szerelmet öltek meg. Ezek a sakálok mindenütt ott vannak, minden szent érzést bemocskolnak, ahol szenzációként tálalhatják és sokat kereshetnek pofátlanságukkal, gátlástalanságukkal.
De mi van akkor, ha egy-egy költő nem vár a paparazzókra, intim-Pistás bértollnokokra, hanem maga írja meg szerelmeit? Mint például Ady és Faludy, vagy esetünkben Baranyi Ferenc, akik önként hozzák nyilvánosságra szerelmeik történetét? De micsoda különbség a bulvár által tálalt történet és a költők, zenészek által leírt élmény között. Példák erre Baranyi szeretve tisztelt költőjének, Adynak Léda-versei, többek között a férfi és nő örök küzdelméről, ilyen a Héja-nász az avaron megdöbbentően igaz verse. Vagy hasonlóképen őszinte vallomása Faludynak felesége, Szegő Zsuzsa iránti szerelmének versbe mentése, és a csinos fiatalemberhez, élettársához, Eric Johnsonhoz írott szerelmes versei, még ha sokakat ma is megbotránkoztat. Ők úgy gondolják,

Nem mondahatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

És elmondják, de ettől a pillanattól kezdve már nem magánügy szerelmeik története, hanem közügy, ha tetszik irodalomtörténet. Irodalomtörténet, mondom, mert gondolják meg, Ady és Faludy szerelmi életét, mily sok irodalmár kutatta. Kutatta, mert e versekben megírt szerelmek, nem csak a puszta a tényről szóltak, hanem azt is érzékeltették, milyen magas fokú esztétikai szinten tudják megfogalmazni a költők érzelmeiket, amiket az átlagember csak érez, de nem tudja elmondani, vagy ha el is mondja, azt a maga prózai stílusában teszi. Kocsmai módja: megvolt.

Megmondod, hogyan szeretsz, megmondom ki vagy

Tehát, Baranyi szerelmes versei közügynek is tekintendők. Mert Baranyi közszereplő, ahogy ezt a jogászok mondják. Baranyinak ezért közszereplőként el kell tűrnie az intim-Pistáskodást. Kérdés, hogy hol a határ. Határ lehet az újságíró korrektsége és a költői mű hangneme, minősége, mert az a fontos. Mert ha úgy tetszik,

Szerelmi tankönyvnek, daloskönyvnek is tekinthetjük Baranyi verseit.

No, nem technikai értelemben, mint a Káma Szutrát, hanem lelki értelemben. Mert ezek a Baranyi-versek a test és lélek összeölelkezéséről szólnak, de főleg a lélek szerelmes versei. Amiből kikövetkeztethető Baranyinak nemcsak költői énje, hanem teljes, lelkes személyisége is. Egyszer, még kezdő újságíró koromban, elvetődtem a közlekedéstudományi intézetbe, ahol egy közlekedéspszichológus elmagyarázta, hogy az autóvezető úgy viselkedik az utakon, mint a közéletben vagy a magánéletben. Ha tehát erőszakos, mindenkit meg akar előzni, veszélyesen vezet. Egyszer egy tragikus eset bizonyította ezt a tételt. Valahol Nyíregyháza környékén egy erőszakosságáról ismert párttitkár a megengedett sebességnél jóval gyorsabban hajtott, és szabálytalan előzés közben frontálisan ütközött egy teherautóval. Szörnyethalt. A helyszínen álldogáló parasztember csak ennyit mondott: „Ez a marha, azt hitte, hogy a párttagkönyve megvédi tulajdonosát az utakon is.”
De ha valaki udvarias és tapintatos, jó kapcsolatteremtő, szimpatikus, derűs egyéniség a magánéletében, akkor a közéletében és az utakon is tekintettel van autóstársira, óvatosan vezet, igyekszik betartani a szabályokat. Ha valakinek alapvonása, hogy udvarias és tapintatos, az a nőkkel szemben is így viselkedik. Baranyi pedig udvarias, tapintatos ember, időnként persze lázadó. Szerelmi élete is egyfajta lázadás. Popper Péter, házi pszichológusom is megerősítette ezt az elméletet, hogy az ember minden cselekedetében azonos módon, karakterének megfelelően viselkedik. Ha bunkó, erőszakos, akkor bunkó a villamoson, a parlamentben, a Bayer showban és az ágyban is. Egy kitűnő, humorral gyilkoló történelmi filmben láttam, amint egy páncélos lovag, amúgy páncélban rohanja le asszonyát és megerőszakolja, mert az erőszak a mestersége. Nem vetkőzik le, nem tisztálkodik, mert tisztátalan kívül, belül. És folytathatnám a sort az érzelem nélkül szeretkezőkkel, a durva erőszakoskodókkal, akik számára a nő csak zsákmány, hatalmuk kinyilvánítása, bizonygatása. Az ilyeneknek felesége többnyire átesik a komondoron.

Befektetett humánum megtérül


De Baranyi Ferenc nemcsak szavakban humanista, tudja, ahogy le is írja, hogy a „befektetett humánum” megtérül. Baranyi magánéletében és közéletében is tapintatos, udvarias, tekintettel van a másik érzékenységére, kivéve, ha a hatalmaskodókról szól, ekkor megfeledkezik jólneveltségéről, fellázad. Befektetett tapintata, udvariassága, figyelmessége az élet minden területén megtérült, a szerelemben is. Érdemes ezt eltanulni tőle. Baranyi szelíd bozótharcos, aki még ellenfeleivel is udvarias, lovagias, nem durván, hanem a gúny fegyverével párbajozik. Költőnk ráadásul szerencsés természet, derűs, iróniára hajló, jó humorérzékkel megáldott jó kapcsolattartó, szellemes csevegő. Ó, azok a régi szép idők, amikor az Astoriában nagyokat röhögtünk… Mindezen tulajdonságai vonzóak a nők számára is és ezért lehet az, hogy önként adják oda magukat. És ezt az odaadást olvashatom ki a költő gyönyörű szerelmes verseiből. Baranyi nem híve Szabó Lőrinc Semmiért egészen szerelmi tanácsának. Ő mindent odaad, amikor szerelmes, csak függetlenségét nem. Most sokat kellene idéznem, hiszen a Tiszta szándékkal című verseskötete tele van ilyen tisztaszándékú szerelmi költeményekkel, nőket és szerelmet dicsérő versekkel. Olvasóim maguk győződjenek meg arról, hogy Baranyi szerelmi csatáiba testét-lelkét beleadja. Baranyi azt is bizonyítja, hogy lehet egyszerre több nőt szeretni és én ezt a magam részéről elfogadhatónak tartom, már csak azért is, mert e szerelmekből kitűnő versek születtek. De azért hadd árulom el végül, amit Baranyi is elárul, hogy a 100 nő közül, csak néhány számított igazán: elsősorban a mindent tűrő, türelmes feleség, Böbe, aki megteremtette azt a hátországot, amelyben költő férje nyugodtan dolgozhatott. Hogy is írta Baranyi mesterszonettjében?

Száznál több volt a nő, ki testben is enyém lett,
Most nincs hely és idő, hogy mindet elsoroljam,
A sors nekem Böbét rendelte feleségnek –
A többinek csupán a szeretője voltam.
(Hölgykoszorú. (Szonettkoszorú) 472-486. l.)

És persze Franciska. Ő is több volt, mint szerető, ha úgy tetszik, múzsa.

„Hogy Franciskát egész múltammal megszeressem,
az kellett, hogy a zsák a foltjáért kiáltson,
arra, akit kora hajnalban is kerestem,
csak életem delén sikerült rátalálnom.
(Hölgykoszorú. (Szonettkoszorú) 472-486. l.)

Baranyinak szerencséje volt, habár Fortuna csak azokat kedveli, akik tesznek is azért, hogy szerencsések legyenek. Nem lehet úgy a lottón nyerni, nem lehet az életben sem nyerni, ha nem tesszük meg a számokat, ha el sem indulunk a versenyben. Szerencséje, a több mint száz nő szerencséje is, nemcsak a száz hódítás, hanem az is, hogy megtalálta hivatását, rátalált a költészetre és a zenére. Sorsa lett a zene, a költészet és a szerelem. És ami a legfontosabb, 80 éven túl is megmaradt mellette két asszony, a szerető múzsa és a valóban jóban rosszban mellette álló hűséges feleség, a titkár, ápoló, akikre mindig számíthatott, most öregségében is. Igen, rájuk számíthatott, számíthat, akiknek türelmét, hűségét, igaz, önfeláldozó, okos szeretetét csak csodálni lehet.
Ha nekem kellene megírnom Baranyi szerelmi regényét, mint ahogy most vázlatosan megírtam, mert bizony regénybe kívánkozó, tanulságos élet és szerelmi történet ez, akkor talán azzal kellene befejeznem, amit a Dantét fordító, Babits Mihály írt az Ősz és tavasz között szívet és lelket melengető, borzongatóan szép vallomásos versében már nagybetegen. És ezek a sorok, úgy gondolom, méltóak a kései utódhoz, költőtárshoz, Baranyi Ferenchez. Az idézetből szándékosan hagytam el a szomorú refrént, amelyet a művelt olvasók, különösen az öregedő olvasók úgyis hozzátesznek majd, mert a betegségek átrendezik az ember értékrendjét, és ami addig olyan természetes volt, minthogy levegőt szívunk, most felértékelődik.

Este van már, sietnek az esték,
álnokul, mint a tolvaj öregség,
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:…
…Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám asszonyi jóság,
mint letört karóra a rózsák,
rémült szemem lassan eltakarni…
***