Egy februári délelőtt derekán
Írta: Kasza Béla
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 507
Egy februári délelőtt derekán
Ballagtam a sétányon, majdnem elsodort
egy szemből jövő vagány.
Gondoltam, hadd rohanjon, aztán ni csak, jobbra ott,
egyik padon, mint őszről maradt árvaság
ült szürke aurájában a magány.
Köszöntem és melléültem. Mit ad vajon a közelsége?
Egy anyuka babakocsit tolt, benne aludt szemefénye,
szép lány volt mind a kettő.
Egy varjú diót ejtett rájuk, baleset ez, de nem rettentő,
így hát meg sem ijedtek, csak mentek egyre tovább
a napos februári délelőtt derekán
a Duna-parti messzeségbe.
Néztem, ahogy távolodnak,
s miközben fent felhők fehéredtek bele a kékbe,
az anya kecses léptei szinte daloltak
és e dallam elé feküdt az útra a nap legszebb sugara,
jelezve, mennyire tetszik e léptek tiszta dala.
Ránéztem a magányra és felnéztem az égre,
de egyik sem nézet vissza rám.
Kissé kétségbeestem, sírásra görbült a szám,
majd hirtelen felpattantam, rohantam a kismama után;
de megbotlottam a saját lábamba,
és elestem, óh, én kétballábas, bamba!
Jött egy kutyabarát és rajtam nevetett,
és a kutyája szintén nevetgélt.
Íróeszközt fogtam és mindezt leírtam nektek,
ámbár lehet, kissé gyengén.
A magány már nem volt ott visszafelé jövet,
leültem a helyére. Kezemben egy kis követ
dédelgettem - ami megsérült, de nem vérzett -
tettem a jobba, tettem a balba,
aztán jött a babakocsis anyuka, rám nézett,
és mosolygott a szeme, és vidám volt az arca.