Egy bordó lekvár szavatossága
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 623
Egy bordó lekvár szavatossága
Szinte jó volt belépni a huzatos csarnokba, kint olyan hideg szél tombolt. A bundát kellett volna felvennem, mint egykoron. A zöld szőrme pontosan passzolt a zöld kordbársony szoknyámhoz. Vajon hol lehet? A padláson biztos nem, mert nincs is padlásom. Anyám halála után, akkor a perzsabundát tényleg egy padláson tároltam, s mindig magaménak szerettem volna, de az egerek szétrágták, nem lett enyém soha. Utána eladtam a házat, nincs bunda, nincs egér, és nincs anyám. Akkor is fáztam, most is fázom. Mindig fázom.
Még van időm. Végigsétálok az ismerős helyeken, vajon mi maradt meg a múltból? Hajdanán, mikor kiszálltam a vonatból, gyorsan robogtam be a büfébe, örömömben mindig kis kupica Unicumot ittam. Keserű volt, mint az élet, talán azért választottam.
– Egészségedre, Szindbád! – koccintottunk hirtelen, majd belekaroltam hűséges társamba. Ő ugyanis nem hagy el, nem veszik el soha. Mintha az árnyékom volna.
– Restaurant nincs! – hallom belső hangomat. – Már minek is lenne? Egy olcsó kis étterem, szalontüdő, kávé s egy pofa sör. Istenem! Jöttek-mentek a vonatok, kanyarogtak a sínek, vágtatott az élet. Most kétes szagú szendvicsek, péksütemények keménykednek reggel óta a poros polcokon, minden csupa lepusztult, évezrednyi kosz. Hát ennyi halmozódott fel?
Lopva tekintek végig magamon, úgy emlékszem, indulás előtt lekeféltem a kabátom.
– Cigarettát nem szívhatsz ám a kávéhoz!- figyelmeztet Szindbád olyan halkan, hogy alig hallom.
Mérgemben legszívesebben a lábára lépnék, ha azt látnám pontosan, de tudom, ő ártatlan. Helyette elképzelem, mint már annyi mindent szoktam. Ahogy ülök a széken, hörpintgetek a gőzölgő csészéből, s várakozással teli, hosszú csíkban eregetem a füstöt. Savaria füstöt. Mert a tüzet, a tüzet mindig Szindbád sercegő gyufája gyújtotta. Szerintem most is meggyulladna, mint annyiszor hamuporából, de gomolyog a köd, szürke a por. Majd pislantok egyet, a kép kettétörik, egyik fele talpam alatt, a másik egy hideg, büdös kuka, az új hamuzó felé hívogat. Törvényesen és szemtelenül. Ki az utcára, cédák helye ott van.
– Nem, nem! – kapaszkodom Szindbád bőrkesztyűjének ujjaiba- így nem. Te is tudod, hogy ez mennyire nem elegáns, most nem gyújtunk rá. Én különben sosem voltam céda…
Mintha mosolyogna, de nem biztos, ködbe burkolt köntöse, jeges haja időnként beleolvad a bizonytalanul valószínű tájba, hogy újból előléphessen onnan.
– Vegyük meg a jegyet! Siessünk! – ismerem fel a helyzetet, s magam előtt látom a pénztár előtt hosszan kígyózó sorokat.
– Na! Hát nem tudod, hogy milyen vén vagy? – kacag fel Szindbád. – Neked nem kell jegy, te már ingyen utazhatsz!
– Igaz… - ismerem be durcásan, azt elhallgatom, hogy már jegyet sem tudnék venni. Nincs hozzá eszközöm, én a vonalak mentén haladok. Az automata kiírásaihoz pedig elő kéne vennem a szemüvegem, csakhogy a táskám legmélyén van a kacatban. Nem baj, jó ez így, nincs rám írva.
Inkább nézem az utasokat, a síneket, a vonatokat. Biztos léptekkel haladok az én régi vonatomhoz, a külső, szélső vágányokhoz.
– Ott nincs már vonat, Annus! – figyelmeztet Szindbád hangja.
Elgondolkozom. Végül is igaza van. Annyi idő eltelt, másik sínen is várhat a vonat. A sínek változhatnak, akár össze is érhetnek, széjjel is futhatnak – ennyi esztendő múltával.
– Akkor egy kicsit melegedjünk fel a váróteremben – húzom vacogva magam után örökös társamat.
Hiába. Váróterem nincs. Benézek egy pókhálós ablakon, s a nagy csarnok ott porosodik előttem, az üvegen át is látom. De mi történhetett? Hová lett a pénztárablak? És a végtelen embersor? Azért sem tágítok.
– Most pedig megkeressük azt a padot ott bent, tudom, úgyis ott van. Össze fogok kucorogni, lábaimat térdtől combom alá tuszkolom, fejem térdedre hajtom. A koncert hosszú volt. Soká még a hajnal.
Szindbád válasz helyett átölel, behúz egy meleg zugba, a tetejére M betű van írva.
– Én itt még nem voltam – toporgok tétován, de a meleg csak bezavar.
Találok egy széket magamnak. Szemben egy férfi melegszik ugyancsak, szemei elől vastag üvegek takarják el a kilátást, igen beteg szemek lehetnek ezek, gondolom. Nem szólunk. Körülöttünk két sárga mellényes söpröget, szorgalmasan pakolják a szemetet, a csuda tudja, oly sok itt a szemét és a kuka. Elég sok ember járkál, köztük egy főnök is, a rend őrzője lehet. Peckesen lépked, ahogy kijár, pislog ide meg oda egyfolytában. Összerezzenek.
– Nincs jegyem. Régen a villamoson is előfordult – suttogom Szindbádnak, tudod, a fontos emberek mindig masírozni szoktak.
Ő a szemben ülő férfit figyeli, felesleges is a válasz. Most harapott bele az ebédjébe. Esetleg vacsora? Netán reggeli? Ki tudja. Olyan zsömle alakú, de mégsem egészen az.
– Vedd le Annus a kalapod, megfázik odakint a fejed – hallom az én óvóhangomat.
Nézelődök tovább. Elég sokan ülnek, eszegetnek. Többnyire sült krumplit, ami egy papírtölcsérből púposodik elő. A gyerekek éhesek. Az asszony feje fölnyírt, mindössze egy zöld hajtincs csúszkál a fejbőrön, hát szép, mondhatom. Biztosan tudom, hogy én nem figyelnék rá oda. És milyen kövér! Oszlopos lábak, hatalmas dobfenék, csüngő hájfonatok. Ezt meg kell osztanom Szindbáddal!
– Ugye én még csinos vagyok? – kérdezem csábosan, s átteszem egyik lábam a másikon.
Szindbád nem szól. A lábamon félcipő, szoknyám bokám hossza, s a fekete szövetkabát is púposodik hajlott hátamon.
– Mehetünk, Annus! – nyújtja felém kalapon, az itt tényleg a legcsinosabb, afféle ó elegancia.
Olyan határozottak lépéseim, hogy egész máshol, de megtalálom a vonatot. Nem az enyémet, egy másikat. Szindbád a bejárat mögül integet, mellette néni ül a hideg földön, hervadt virágot, fagyos répákat árulgat. Még bordó lekvárja is van. Megint elborzadok. Ennyi idő óta? Hát megerjedt, megpenészedett az már, te öregasszony, vidd el onnan!
– Nehogy egyél abból a megromlott lekvárból! – kiáltom Szindbádnak, de őt már nem látom, s az új vonatom is döcögve megindul.
Az úton azon gondolkodom, vajon hány év egy házi főzésű lekvár szavatossága. És az én éveimnek? Azoknak?