Dühöngés kanálcsörgésre, tintára (whiskyvel)
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 334
Dühöngés kanálcsörgésre, tintára (whiskyvel) –
olvashatatlan hosszan
Persze, tudom, az elefántcsonttorony
új dizájn szerinti berendezésébe
a tükrök nem férnek bele,
még a görbék sem,
az elme prostituálódása
vagy büszke elszigeteltsége
nem tűri a kilengést,
hát, nem leng,
nárcisztikus finomkodással
szétkeni a fertőtlenített ürüléket
az egyéni ízléstelenség ecsetjével
átfestett égbolton,
kiplakátolva mindenhová a megvilágosodás
elhatározott időpontját,
vendégsereggel,
bértapsolókkal és önkéntesekkel,
transzcendens élményt ígérve...
Persze, tudom, az elefántcsonttorony
ablakát zsírpapír fedi, duplán,
csak a biztonság kedvéért,
nehogy szűretlenül,
pofátlan valóságában
merészkedjen be a napfény,
ihlet, művészi emelkedettség,
elhivatottság nélkül,
miközben a valódi drog az utcán van,
csupa testszag, szívleállás, elmebaj,
demencia, alkoholizmus,
valódi prostituáltak, valódi stricik,
valódi nemibetegségek,
kocsma- és hányás szagú álmok,
melyek valójában nem is álmok,
hanem egyszerű önhipnózis valamennyi:
minden igyekezet ellenére
is lesz holnap,
mert nem lehet mindenki
öngyilkos,
akit megerőszakol az élet,
nem lehet ebbe beleőrülni,
nem lehet kést, baltát, csákányt
fűrészt ragadni,
nem lehet kivagdosni
a reménytelenség rákos daganatait,
nem lehet szétfűrészelni
Mammon isten díszemelvényét –
a rabszolgákat ma sem szokás felszabadítani...
Persze, tudom én, az elefántcsonttorony
kényelmes megoldás,
magasan fent már nem hallatszik
a kanálcsörgés, a káromkodás,
a jajgatás,
oda már nem kúszik fel
a csirkefarhátból főzött
olcsó pörkölt zsíros szaga,
a közmunka izzadtsága,
a migránsok különös nyelven
mormogott imája,
nem érnek fel a lövedékek,
a robbantások zaja sem,
a hajléktalanok mormogása –
ott fent csak a felkent művészet
önkielégít...
Persze, tudom én, az elefántcsonttorony
maga a megnyugvás,
loholva (ám soha utol nem érve) Ady,
József Attila nyomdokán,
csak nagy elődökhöz mérve
a kiszenvedett produktumot,
hozzájuk dörgölőzve,
lila ködben fuldokolva;
Petri György meg röhögne,
Nagy László csak csóválná fejét,
„csupanagy” költőcskéket terem
ez a föld,
furcsa lelkek furcsa titkai
és könnyáztatta fájdalmai
között vergődnek furcsa
verssorok...
Persze, tudom én, az elefántcsonttorony
magányos létezés,
minden gyönyörűségével és fájdalmával,
a magányosság eleganciájával
és az elérhetetlenség
diszkrét bájával,
szinte már úri hóbortként
küzdve nap mint nap
a Semmivel,
mely felelősség nélkül
soha nem lesz „Valami”,
megszentelt tintába
öntve ugyan az áhítat,
olykor whiskyspohárba,
vagy borosba,
a sorrend felcserélhető;
a halottak arca is borostás,
a halál után is van élet.
Egy kicsit. Látszólag.