Döntéskényszer
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 296
Döntéskényszer
Ez a katyvasz természetesen a modern világ gyümölcse, kérem, nincs mit beszélni erről, csak hát az ember örök elégedetlen, jobb kell, több kell. Muriel Barbery írja A sündisznó eleganciája című könyvében, hogy „A szerelmet, a barátságot és a művészet szépségét leszámítva nemigen látok semmit, ami táplálhatná az emberi életet.” Én sem, bár kétségeim a szerelem és a barátság terén adódnak, mint amikor az áttetszően tiszta víz szennyes lé lesz, ihatatlan, élvezhetetlen, bár nélküle az élet maga a halál és szenvedés, s csatornaszag lengi körbe. De a kétségek viszik előre a világot, no, meg a hit. Hit az van, hiszek én is, nagyon, kivételesen, okoskodva (és okosodva), hátha a megmagyarázhatatlan megmagyarázhatóvá válik, hátha ez az egyetlen útja a boldogulásnak, becsukod a szemed, s mérhetetlen hittel felvértezve lelépsz a szakadék széléről. Ilyen egyszerű ez, repülsz. Élvezed a repülést (vagy nem), de óhatatlan kérdés, mi lesz az út vége? Mi lesz a repülés vége? Placcs? Vagy felborul a téridő kontínium, s a negyedik vektora, az idő eddig soha nem ismert más számítási móddal egzaltált eredményt hoz? Szép remények. És marhaság is, ám ott, a szakadék szélén ácsorogva elgondolkodik egy pillanatra az ember, vajon mi minden történhet?
A börtöncella szürke betonfalait újságokból kivágott meztelen nős képek borították, Gheorghe Umwald, a román (ahogyan szólította mindenki) órákon keresztül nézegette azokat a csajokat, olykor önkielégítést végzett, de nem sajnáltam tőle ezt az örömet, mert legalább nem engem akart magáévá tenni, melynek prózai okai voltak: hála az égnek, nem tetszettem neki. Az életben mindennek örülni kell, még a legapróbb dolognak is, helyzettől függően annak is, ami megtörténik, annak is, ami nem. Az ember egy idő után nem lesz válogatós, sokszor én is azon kaptam magam, elbambulva bámulom a falon a csajokat. De ezt hagyjuk is, hiszen a túlélésem a cél, tizennégy hónap börtönélet után még hét napot kell koncentráltan átvészelnem, mintha csak a világot akarnám megteremteni az őskáoszból. Istennek se lehetett könnyű, nekem sem lesz az, de kibírom.
Ártatlanságommal persze senki nem törődött, azt mondta a bíró, visszaeső, piti kis tolvaj vagyok, aki nem méltó a társadalom megbocsátására, s valójában el kellene taposni, mint egy férget, de, sajnos, a hatályos jogszabályok szerint erre nincs lehetőség, így tizennégy hónapra beutal egy szabadságszerető műintézménybe, ahol lesz időm végiggondolni életem. Csak kicsit volt cinikus az a kövér ember, homlokán gyöngyözött a veríték, miközben elítélt engem röpke tizenkét perc alatt. A bizonyítékok egyértelműek, állapította meg egykedvűen, tettenérés, menekülési szándék, agresszív viselkedés, a hivatalos közeg testi épségére gyakorolt fizikai ráhatás kísérlete. Nevetséges! Nevetséges! Hatvankét kiló vagyok, vézna, vinyigle, csont és bőr, hogy a francban tudtam volna fizikailag ráhatni arra a marha nagy rendőr őrmesterre? Úgy kicsavarta a karomat, hogy még két hét múlva sem tudtam fájdalom nélkül mozgatni. Szegény Laura, csak állt ott, nézett rám szótlanul, és potyogtak a könnyei. Jól van, jól van, bevallom, el akartam lopni az ékszereit, de szarban voltam. Ezt senki nem érti meg? Nem volt munkám, nem volt hol laknom! Pedig szerettem Laurát. Azt hiszem. Olyan nagyon gyönyörű volt, hogy még most is belesajdulok, mikor rá gondolok! Még soha nem találkoztam olyan nővel, aki minden pillanatában gyönyörű tudott lenni, ízléses, fennkölt, tökéletes a ruhájától az alsóneműin keresztül ágaskodó melléig, feszes, kemény fenekéig.
Tudom, csalódott bennem, hazudtam neki, nem voltam soha diplomata, egyetlen tökéletes öltönyömben mégis úgy néztem ki, mintha épp akkor értem volna haza New Yorkból. Jól van! Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Ha az ember elkezdi a hazudozást, soha nem lesz vége, még a végén te magad is elhiszed, a világ tökéletes, s te is tökéletes vagy benne, csak néhány szó, néhány mondat, egy tökéletes öltöny, egy modern nyakkendő, halvány rózsaszín vasalt ing…
Persze pusztuljanak a gyöngék, gyávák, tehetségtelenek, a románnak igaza van, aki nem képes átlendülni a szánakozáson, az együttérzésen, azt megölik saját érzelmei, nem lehet úgy rabolni, ölni, ha felsegíted a földről az áldozatodat, s leporolod a ruháját. Persze én soha nem raboltam, soha nem öltem, mindig kedveltem a finomságot, a briliáns megoldásokat. Igen, említettem az előbb, kedvelem a művészeteket. Egy Cézanne festményért egyszer nagyon sok pénzt kaptam. S nem volt nehéz ellopni Madam Gordeliertől. Imádott engem az a vén csoroszlya, pedig nagyon nehéz volt a bizalmába férkőzni. Már én is majdnem feladtam.
Még hét nap. A román furcsán nézett rám. Mint eddig még soha. Gondolkodón, mélázón, ami aztán végképp nem volt rá jellemző.
– Te fiú, búcsúzóul még csinálhatnánk valamit – sandított rám. – Igaz, nem tetszel, de hadd adjak egy kis emléket, hogy soha ne felejts el.
Az ordításommal senki nem törődött. Senki. A román AIDS-es volt. Mondta. Már régebben. Ott álltam a szakadék szélén. Az embernek legyen önbecsülése. Féltem. Fájtam. Már csak hét nap lett volna az élet.
A késsé csiszolt kanál a szemén ment be. Felordított, de akkor teljes testsúlyomat beleadva még egyet nyomtam a kanálon. Csönd lett. Mozdulatlanság. Életemben először megfizettem. Nem éreztem elégtételt. Semmit nem éreztem, csak ültem a padlón, hátamat a falnak vetettem, s Laura járt a fejemben. A tökéletes Laura. „A szerelmet, a barátságot és a művészet szépségét leszámítva nemigen látok semmit, ami táplálhatná az emberi életet.” Ez biztos. Teljesen biztos. Hajnali négy óra lehetett.