Diótörő
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 142
Diótörő
Tenyerével összesöpörte az asztalon szétszóródott dióbél morzsákat és kidobta a kerti útra a madaraknak. Majd megtalálják, ha pirkadatkor inni jönnek a kis tóra. Sokféle madár járt a szomját csillapítani erre a kis földbe süllyesztett medencére. Gerlék, galambok, fekete rigók, cinegék, meg verebek csapatostul. Télen olykor még a varjak is meglátogatták. No meg az átvonuló fenyőrigók. Gyakran egymást riogatva rajcsúroztak a kert bokrai között, hiszen a környéken alig volt olyan hely, ahol vizet találtak volna. S ha már itt voltak, odaszórta nekik a konyhai hulladékot is, hogy minél tovább gyönyörködhessen bennük.
Alig néhány négyszögölnyi volt ez a kert, benne a nyolcvanliteres medencével, a fenyővel, két kis meggyfával és néhány bokorral. És ami a legfontosabb, a kert sarkában meghúzódó kis szaletlivel, nyugdíjas évei menedékével. Igazi remetelak volt ez a nagyváros forgatagában, ahová bármikor elvonulhatott, ha csendre, madárfüttyre vágyott. Ahogy teltek - múltak az évek, egyre több időt töltött a kertben. Olykor napok teltek el anélkül, hogy lenyomta volna az utcai kapu kilincsét.
Amikor megvették ezt a lakást, az volt a legfontosabb, hogy a kapu előtt állt meg a busz, ötpercnyi járásra volt a vasútállomás, és húsz perc alatt beérhettek a belvárosba. Az iskola is ott volt a szomszéd utcában. Ki a fenét érdekelte akkor, hol van az orvosi rendelő, meg a patika? Most már tudja. Az orvos hét perc, a patika tíz. A buszon ingyen utazhatna, de hová? Meg ilyen fájós lábakkal? A vonat is ingyen lenne, de magas a lépcső, és újabban regisztrációs jegyet is kell rá váltani. Tán ezzel akarják bizonyítani a politikusok, hogy a nyugdíjas kedvezmény miatt ment tönkre a vasúti társaság? Nohiszen… De ez már nem az ő gondja. Már ez se az ő gondja. Éppen eleget vitatkozott, veszekedett, amíg tehette, amíg aktív dolgozó volt a státusa.
A felesége gyakrabban utazik. Ő még nyugdíjas bérlettel jár vásárolni, meglátogatja a gyerekeket, besegít, ha kell. Néha hoz egy – egy színház – meg mozijegyet. Ki kell mozdulni – mondogatja – mert otthon bepenészedik az ember. Végeredményben igaza is van, csak… Semmi csak! Öltözz Józsi, hétkor csengetnek a színházban! No, hát valahogy így… A múltkor meg azzal jött haza, hogy vonattal kellett utaznia a buszvezetők sztrájkja miatt, és éppen egy elővárosi szerelvény indult, arra szállt föl. Napokig áradozott róla, hogy az milyen kényelmes, gyors és szép a belseje. Tiszta új, még a graffitisek se fújkálták össze. A mozdony meg olyan áramvonalas, amilyeneket az amerikai filmekben lát az ember. No, ennek is az lett a vége, hogy nincs mese, ezt látnod kell! Józsi morogva bár, de öltözött és követte élete párját az állomásra és felszálltak a vadonatúj elővárosi vonatra. Nem akart hinni a szemének, meg a fülének. A padozat tisztára söpörve, sehol egy felhasított üléshuzat, és tiszták az ablakok… Az ajtók automatikusan nyílnak és csukódnak, bemondják az állomások nevét. Akár a metróban. És szinte hangtalanul suhan a síneken. Csak ki ne derüljön, hogy valami turpisság van a dologban. Vagy az, hogy csupán bejáratni hozták ide. Manapság ritka az olyan beruházás, amelyik mögött nem lappang valami nagy disznóság. Hatvanig utaztak vele, és azzal jöttek vissza is.
– Rohadt kemény ennek a diónak a héja – gondolta és újra rácsapott a kalapáccsal. Attól meg szinte szétrobbant az egész. – Tavalyi vacak – perlekedett tovább. – A fele penészes, rohadt, a másik felét meg ki se lehet bányászni a héjából. Ilyen haszontalan munkára is csak én vállalkozhatok. No, de hát mentené az ember a menthetőt…
Még a tavasszal kapták ezt az almásládányi kemény héjú diót a húgától. Éppen padlástakarítás után voltak, amikor ott jártak náluk. Több diófa is van az udvarukban. A sógor kertészmérnök, ő kísérletezett a különböző fajták házasításával. Ezt a ládányit ki akarták dobni a szemétbe, mint haszontalant. Azt mondta, a fát is kivágja, ne foglalja a kertben a helyet a többi szépen termő, hasznos növény elől.
– Mi bajod vele, Sanyikám? – kérdezte a sógorát. – Mi az, hogy haszontalan?
– Vad alanyról neveltem, papírhéjút oltottam bele, de nem sikerült. Többször próbáltam újra oltani… végül ez lett belőle. Az íze nagyon finom, de beleőszülsz, mire kiszeded a héjából. Ki a fenének van ehhez ideje, meg türelme? Aztán meg el is ázott, mire fölkerült a padlásra. Már az ősszel is mondtam Katinak, hogy dobja ki, de hát ismerheted a húgodat; „hátha jó lesz még valamire… Az a sokgyerekes cigányasszony biztosan megörülne neki.”
– Adsz egy kalapácsot, hogy kipróbáljam?
– Ne hülyéskedj, Józsi! Adok én neked papírhéjút, olyat, ami hét nyelven beszél. Ez szemét, még a cigányasszonynak se adnám oda!
– Hiszek én neked, Sanyikám, miért ne hinnék, de tudod, ott a szaletlimben elszöszmötölnék vele. Ha nem jó, hát kidobom a madaraknak. No, hol az a kalapács?
– Katikám! – nézett a sógor kissé furcsa fintorral a feleségére.
– Utalj ki a papírhéjúból egy ládányit a kedves bátyádnak a húsvéti diótortájához, mert különben elviszi az összes szemetünket!
Így esett, hogy végül két almásláda dió került a kocsi csomagtartójába. Az a bizonyos papírhéjú, a melyik hét nyelven beszél, meg a sógor szerint félig rohadt szemét, ami legföljebb madáreleségnek való. Az egyikből el is készült a húsvéti diótorta az unokáknak. A másikat ott takargatta Józsi a szaletli sarkában, mígnem egy orgonaillatú májusi délelőttön, amíg a felesége a városban volt, elővette a kiskalapácsot, és elkezdte törni a sógor által szemétnek becézett diót. Ha csak a fele jó, akkor is megéri a fáradságot. Fáradság? A nyugdíjas idejéből kitelik…
A következő diószem penészes volt. A bele is fekete, akár a csomóba állt korom. Halott dió – állapította meg magában és belesöpörte a szemetes vödörbe. Nem szerette a halott szót. Már kora gyermekkora óta viszolygott tőle. Mostanában meg, mióta egyre több régi barát, jó ismerős nevét látja a gyászjelentéseken, szinte hallani véli a kaszás közelgő lépteit. Az ő elmúlásukkal belőle is meghal egy darabnyi lélek. S ki tudja mennyi, meddig tart még a maradék. Még szerencse – gondolta némi malíciával –, hogy egy mérleggel mér az Isten, s előbb – utóbb sorra kerülnek az ellenségei is. Rég nem haragudott már senkire, kihunyt szívében a bosszú lángja, de mennyivel könnyebb a megbocsátás, ha tudja az ember, hogy az a másik már soha többé nem árthat neki.
Az apja egy ideig temetkezési vállalkozó volt. Úgy esett, hogy mire hazaért a hadifogságból, a faluban már befejezték a földosztást. Senki nem számított rá, hogy elő kerül, hiszen a mindenható hadigépezet eltűntnek nyilvánította. Aztán egy nap mégis megjelent és szakadt ruhában, lyukas bakancsban, a nyakába lógó hajjal és szakállal bekopogott az ablakon. A tanácselnök gyerekkori játszópajtása volt, megpróbált segíteni. No de a földet már nem lehetett újra osztani…
– Tudod mit, Pista? – mondta vigyorogva, mint aki épp most találta föl a spanyolviaszt. – Asztalossegéd vagy, nyiss egy műhelyt a faluban! Kiutalok neked egy műhelynek való helyiséget, meg elintézem az iparengedélyt.
– Az állunk meg felkopik, mire lerakom a mestervizsgát…
– Az igaz – hümmögött a tanácselnök jó barát – Tudod mit? Legyél temetkezési vállalkozó, olyan még úgy sincs a faluban. És ahhoz még mestervizsga se kell. Aztán ha éppen nincs halott, koporsó helyett akár ablakot is csinálhatsz azon a gyalupadon. Mi meg legföljebb becsukjuk a fél szemünket.
Nem is lett volna semmi baj, hisz’ a pénznek ritkán van szaga, de ha mégis, és elég sok, akár illatnak is mondható. A gyalu, meg a fűrész nem válogat a deszkában. Hanem a kuncsaftok, azok nem bírták ki reggelig. Ki tudja miért, de az öreg parasztok többnyire az éjszaka közepén adták vissza a lelküket. Már este szóltak, hogy a doktor azt mondta, az öreg aligha éri meg a reggelt. Volt aki előre kiválasztotta a koporsót, meg a szemfödelet. Aztán jöttek hajnalban, pirkadat előtt. Bekopogtak az ablakon: „ Pista, meghalt apám, hozzad a koporsót!” Ő meg fölkelt a legszebb álmából az asszony mellől, és indult. Mondhatta volna, hogy „neki már oly mindegy, jöhetnél reggel, komám!” De nem mondta, nem mondhatta, mert az ő szívében is ott élt a másik fájdalma. Téli fagyban, nyári zivatarban tolta a talicskán a fekete ládát, mert ez volt a dolga. A Józsi gyerek meg cuppogott utána a sárban vállán a két bakkal, amire a koporsót helyezték a tisztaszobában. Mert a gyereknek tanulnia kell a szakmát. Lehet, hogy ez adja majd a kenyerét, ha felnő.
Józsi gyerek irtózott ezektől a hajnali fagyos, gyászos menetelésektől. Irtózott a halottas ház kesernyés –, a koporsó enyves fekete festékszagától, a felkötött állú, múmiává aszott halott arcoktól és a tükörre feszített, ajtófélfára szögezett gyászdrapériától. A siratóasszonyokat se szerette, akik ott tüsténkedtek, intézkedtek a halott körül. Olykor több halott házában is találkozott velük, s lassacskán bevonultak az álmaiba is. Feketék voltak, sasorrúak, és piros volt a szemük. Többnyire felsírt álmában, amikor meglátogatták. Ilyenkor az anyja a mellére szorította a fejét, és csitítgatva ringatta, míg újra el nem szenderült. Az apja is nehezen viselte ezt a foglalkozást, de neki nem illett panaszkodnia. Katonaviselt férfi, aki megjárta a Don – kanyart, ezer arcában ismerte a halált és ezerszer a képébe nevetett. De mennyire
más kinevetni, mint kiszolgálni az elmúlást… No, meg a lövészárokban rumot is osztottak a roham előtt. A temetőből hazafelé jövet a kocsmában búcsúztatták a férfiak a megboldogult Feri bácsit, Maris nénit, s ott emlegették föl egykori tetteit, mondásait is. No meg ott ürítették a poharat a lelki üdvére. Hogyan maradhatott volna ki ebből a megemlékezésből éppen Pista? Csak a felesége fintorgott a pálinkaszagtól, és elátkozta azt a napot, amikor elfogadták ezt a vállalkozást.
– Látod, már megint duzzog anyád – vette ölébe a kis Józsikát az apja az egyik ilyen szeszszagú estén. – Aztán majd átmegy aludni a heverőre, nehogy véletlenül hozzá bújhassak. Tehetek én róla, hogy mégis hazasegített az Isten? Én tehetek róla, hogy nekem már csak ez a munka jutott? Tudom, lehetne nagy házunk is a főutcán, kocsink, lovunk, meg szép tehenünk. Csak annyit kéne tennem, hogy halkan, csendben belesúgom a titkár bácsi fülébe, mikor főzik a pálinkát a Tímár tanyán, és mikor törik el a juhászok valamelyik öreg kos lábát. Tudom. Érted, fiam? Tudom, de akkor száradjon el a nyelvem, ha egyetlen szóval is elárulom a barátaimat! A júdáspénz nem boldogít. Anyád szívesen megbocsátaná a vétkemet… Jól van, látom, unod a sok dumámat, meg nem is érted, miről beszélek. Bár ne is kelljen megértened soha…
*
Aztán ötvenkettőben jött két pasas és bejelentették, hogy államosítják a temetkezési vállalatot. Leltárba vették a két bakot, meg a fekete drapériát és az apját kinevezték fiókvezetőnek. Az eszközhasználatért meg kiutaltak havi tíz forintot. Ötvenhat után – vagy inkább úgy ötvennyolc körül –, amikor megalakították a faluban a téeszt, átvették a temetkezési fiókot is, és összevonták a szomszéd falu fiókvállalatával. Az apja nem akart beosztott gyászhuszár lenni, inkább beállt asztalosnak a karbantartó brigádba. De akkor ő már Pesten volt kollégista. Gépipari technikumba járt. Az anyja forszírozta, hogy tanuljon, városi ember váljon belőle, mert aki leragad itt, a falu sarában, abból előbb – utóbb csak fogatlan szájú kocsmatöltelék lesz. Őt meg bevitték a téesz irodára munkaegység elszámolónak, mert az apja öt hold földjével ő is aláírta a belépési nyilatkozatot. Pusmogtak is a háta mögött a vénasszonyok, hogy az elnök, meg a főkönyvelő... Persze, hogy előbb- utóbb az apjának is a fülébe jutott a pletyka, és amikor egy ködös őszi estén összetalálkoztak az elnökkel a kocsmában, biz’ eljárt a keze. Hat hónap felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság a nyolc napon túl gyógyuló testi sértés miatt. Nem maradhatott tovább a brigádban, de még a faluban sem. Ő is Pestre került. Egy régi katona cimborája ajánlotta be az egyik külvárosi színházhoz díszletmunkásnak. Ügyes keze volt, szerették a rendezők. Néhány hónapig közös albérletben laktak, de hamar elváltak az útjaik. Az öreg későn járt haza, neki korán kellett kelnie... Aztán meg a nők. Ha kicsípte magát, megnézték még ötvenévesen is. Ő meg akkor kezdett udvarolgatni. Jobb volt az úgy külön. Anyagilag se szorult rá. Már húszévesen művezetőként dolgozott egy ipari szövetkezetben.
Városi ember lett. Panelházban lakott és hétvégi telke volt Ráckevén, a Duna – parton. Horgász haverok, szombat esti szalonnasütés, Trabantos kirándulások, kempingezések a bulgár tengerpart fövenyén. No meg a nők. Szőkék, barnák, tűzvörösek. Kettőt feleségül is vett közülük. Két gyerek, két lakás. Az anyját évekig nem látta. Igaz, ő se gyakran zavarta a szálkás betűs leveleivel. A régi játszótársak – ha nagyritkán összefutott valamelyikkel – többnyire a halottas bakokra emlékeztették, amiket a vállán cipelt a temetések után a gyászkocsi színtől hazafelé. Az osztálytársai koporsós Józsinak csúfolták. Nem tudott velük mit kezdeni. Meg azzal a riadt képű kisfiúval sem, akit rémálmaiban azok a felkötött állú múmiák, meg piros szemű siratóasszonyok kísértettek.
*
Aztán egy nap visszatértek a rémálmok. Puha talpú macskaként surrantak be az álmaiba. Az ölébe fészkelték magukat, kéjesen elnyúlva doromboltak, és karmukat meresztgetve követelték a simogatást. Egyszerre megváltozott minden. Mint amikor az orvos széttárja a karját a beteg fölött és behívja a szobába a ministránsokat. No de doktor úr, hát tegnap még azt mondta, van remény, tegnap még elfogadta a hálapénzt és megrendelte a lucullusi vacsorát. Halotti tor lett belőle új vendégekkel, piros szemű, sasorrú siratóasszonyokkal.
Az első rémálom az volt, amikor leszólt neki telefonon az igazgató, hogy holnapra jelölje ki azt a húsz embert, akit elsején el lehet bocsátani. No de hogyan, és miért? Ezek mind a barátai. Családos emberek. Villanyszámlát kell fizetniük, meg a gyereknek menzát az iskolában… Hogyan nézzen a szemükbe elsején? Sehogy. Ne nézelődjön, hanem hajtsa végre a feladatot, mert ha nem, az ő szűrét teszik ki hamarosan, és neki fájhat majd a feje, miből fizeti ki a villanyszámlát, és az ő gyerekének nem jut majd ebéd. Azt nem lehet, mert megvéd a szakszervezet. Hehe… azt már tegnap feloszlattuk, a vezetőkből meg csináltunk parlamenti képviselőt. No, erre varrjatok gombot, skacok!
És tényleg, egy hét múlva ott szorongott a munkaközvetítő folyosóján a többi karikás szemű, sápadt arcú panel lakó között és várta, hogy beleüssék a munkanélküli kiskönyvébe a pecsétet. Úgy álltak ott értetlenül, bambán, mint a fogságból megtért katona, akinek már nem jutott krumpliföld.
– Szívesen beütném a következő pecsétet is – mondta a párnafestékes ujjú hölgy a pult másik oldalán –, mert ötvenévesen úgy sem talál munkát, de ha észreveszi a főnök, holnap már én is ott ácsoroghatok maga mögött.
Önéletrajzokat írt, meg számtalan pályázatot. Felvételi interjúkra járt, ahol ifjú titánok nevették a görcsös akarását, hogy új szakmát tanulhasson túl az ötvenen. Éjszaka meg jöttek a felkötött állú múmiák, sasorrú siratóasszonyok. Az orvos látta a reggelre átizzadt pizsamát, a sötét karikákat a szeme alatt és aláírta a rokkant
igazolást.
A vitrinben ott állt a konyakos üveg. Ettől talán megretten majd Vörös Rébék, elszállnak a varjúként károgó fekete árnyak. Töltött magának, aztán az apjára gondolt és a falhoz vágta a teli poharat. A mesekönyvekből kimásolta a legszebb állatfigurákat. Deszkára ragasztotta és lombfűrésszel körbe vágta őket. Nem volt könnyű feladat, de sikerült. Az unokák örültek neki. Egyszer kiállt velük a piactér sarkára is, de a zöldséges kofák szóltak a piacfelügyelőnek és elzavarta. Azt mondta rá, vén csöves. Biztosan a kukából szedte ki, vagy lopta valahol a szajréját. Ha még egyszer meglátja a környéken, szól a rendőröknek. Vitatkozhatott volna vele, vagy megkéri, de nem. Látszott rajta, hogy fölösleges minden erőfeszítés. Ez egy másfajta ember. Neki munkája van. Neki meg marad a rokkantnyugdíj.
Az unokák kinőtték a fabábukat. Most kamillát gyűjt tavasszal, csalánt, meg bodzát. Méhekkel verseng a hársfavirágért. Ősszel meg ott a csipkebogyó. Nagy a család, segít az Isten patikája. Télre ott a dió. Az se baj, ha nehéz feltörni a héját, az se baj, ha a fele penész. Neki van ideje. Már csak ideje van…
A tányér alakú tévéantennán egy gerlepár turbékolt, aztán egymást kergetve ágról ágra repkedve közeledtek a szaletlihez. – Gyertek csak tubicáim, gyertek! – mondta Józsi, az öreg diótörő. – Nektek pucoltam a legjavát. Ti vagytok az én díszvendégeim. – Aztán odaszólt a ház felől közeledő asszonynak. – Azért a tálba is jut ám belőle, Mariskám. Ők meg nézd, hogy örülnek neki. Nagy kár lett volna, ha a Sanyi a szemétbe dobja ezt a diót. Még akkor is, ha nem olyannak sikeredett, amilyennek ő elképzelte.