Dinnyés József hetvenéves
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 438
Dinnyés József hetvenéves
Születésnapi beszélgetés a daltulajdonossal
„A zene kézen fogja a verset”
Vannak ifjúkori barátaim, akiket elsodort közelemből a sors, de számon tartom őket, mert tudom, hogy valami fontos küldetésük van, hogy azonos kultúrkörbe tartozunk, ahogy Márai mondja: dolgunk van a világban. Ilyen barátom Dinnyés József, akit 1972-ben ismertem meg a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat propaganda osztályán, nekem az volt a feladatom, hogy írókat, költőket, művészeket kísérjek vidéki előadásaik színhelyére. Ilyenkor a vonatba vagy kocsiba összezárva, jókat beszélgettünk. Ezek a csevegések voltak az én egyetemeim. Sokat tanultam ezektől a beszélgetve tanító tollforgatóktól, művészektől. Aztán elsodort bennünket a sors egymástól, de mindig, ha szóba került Dinnyés József, érdeklődve figyeltem, hol lép fel az országúti vándordalnok, miket dalol. Amikor pedig 22 év késéssel, 1989-ben megjelent Dalaim könyve című kottás versválogatása, irigykedve csodálkoztam rá. Jé, a Jóska, milyen jártas a magyar költészetben. A száz verset tartalmazó kis kötetben 46 költő verseit olvashattam és persze mellékelte a versekhez a kottákat is. Irigykedtem, mert több poétát nem ismertem. Újdonság volt, hogy többnyire a határon túli magyar költők verseit ismerhettük meg. A bevezetőjének több fontos mondata közül a szerző egy vallomását a költészetről megjegyeztem: „A zene kézen fogja a verset, hogy elvezesse a dallam útjain az olvasó értelméhez…” Vagy egy másik szép gondolatát őrzöm: „Versekkel élő ember vagyok. A nyelv legizgalmasabb titkainak megismerése mindig különleges kalandokat ígért nekem…”
Aztán újabb évek teltek el, de a véletlen és a szerencse megint közel hozta irodalmár lelkemhez a versszerető lelkirokon daltulajdonost, mert a Hungarovox könyvkiadója, a költő, Kaiser László barátomtól dedikált példányát kaptam a Dinnyéssel készült, izgalmas beszélgetőkönyvét. Ebből már jobban megismerhettem az örökmozgó, kalandos életű igricet, Tinódi Lantos Sebestyén XX-XXI. századi lelkes utódát, aki nyugodtan felírhatta volna, az mi sokat daloltam, igazat daloltam. Válogatós volt. Csak olyan költők verseit, énekelte, amelyek a szerelemről, az emberi méltóságról, a szabadság fontosságáról, magyarságunk megtartására sarkalltak bennünket. Hazug verseket, hazug költőket nem énekelt. És ez utóbbi tette különösen magányos harcossá, - pedig nem harcos alkat, csak makacs, következetes - aki a mindenkori hatalom fura urai előtt mindig gyanús volt. Píárja, reklámja is ennek megfelelően alakult, nem lett tévésztár, de az irodalombarátok szerették, szeretik. A hatalom pedig, amely mindig a látszatot akarja megőrizni, demokratának akar látszani, megtűrte. A legmaradandóbb kép ebből a könyvből, amikor a magányos vándordalnok, Jóska áll az országút szélén, nem Godotra, autóra várva, amely majd elviszi valamelyik művelődési házba versszerető civileknek, irodalommal jó erkölcsöt tanítani, dalolni. Úgy tett, mint a sokunk szeretett erdélyi költő, Kányádi Sándor, aki nem restellt a legkisebb faluba is ellátogatni, verseit mondani, magyar irodalmat népszerűsíteni. Majd megint eltelt néhány év és nemrégiben megint a véletlen és Kaiser László jóvoltából egy kocsiba zárva utazhattam a daltulajdonossal Csongrád városába, a művelődési házba egy író-olvasó találkozóra. A Dinnyés-Kaiser irodalmi estre. Dinnyés barátom, mint én is, sajnos megöregedtünk, viszont derékban sokat fejlődtünk. De talán azzal vigasztaltuk magunkat, hogy szellemünk a tűz nem égeté meg… Őszes a szakálla, kissé borzas, oldalra fésült frizurája is szürkült, de szemei ugyanúgy derűt és jóindulatot sugároztak, mint 46 éve. Kezében az elmaradhatatlan gitár. A szeme, a lelke nem öregedett. Mert a személyiség magja nem változik, ha az ember egy maga által kiválasztott értékes, hasznos hivatáshoz minden áron ragaszkodik.
Csaknem ugyanazzal a lelkes, önmaga fontosságában hívő, - vele kapcsolatban, nyugodtan írhatom, küldetéses emberrel találkoztam, - mint az ánti-időkben. A csongrádi művelődési házban nem volt nagyszámú közönség, de annál lelkesebb. Mi divatja múlt irodalomkedvelő civilek lehettünk vagy 30-40-en, ami manapság már tisztes létszámnak számít. És akkor a daltulajdonos úr egyszál gitárjával szerényen kiállt és verseket dalolt nekünk. Énekével megemelve a versélményt, értelmezve, kiemelve a költemények lényegét. Nagy tapsot kapott, sikere volt. Elégedett lehetett. Néhány embernek örömöt szerzett. Az előadás után néhány nappal felkeresett, ritkán fordult elő, 46 évi újságírói működésem során, hogy egy költő vagy író jött el hozzám látogatóba. Jóska nem érezte méltóságán alulinak. Az alábbiakban igyekszem felidézni beszélgetésünket, életről, irodalomról, versekről, versdal-szerzésről.
Pontosságot és tisztaságot jelent a vers
- Mit adott neked, mit jelent számodra a vers, a költészet, a verséneklés? Mi lennél versek nélkül?
- A vers tömören megfogalmazva, válasz a világ dolgaira, hiszen jól megszerkesztett gondolat, amelyben ritmus van. Arra lehet válaszolni. Hiszen még az ostoba szurkolók, primitív mondókái is ritmusos szövegekből vannak. Nem akarom bagatelizálni, de amikor világméretű változásokat okozhat egy szép vers, például Talpra magyar, hí a haza. Itt az idő, most vagy soha. Nem is kellett volna többet írni Alexandr Petrovicsnak. Vagy Ne rejtőzz el, úgy is látlak, rád csukom a szempillámat… ugye milyen gyönyörű? Döbbenetes sorok. A szemnek van emlékezőtehetsége. Ha ránézek valakire vagy valamire, behunyom a szemem, egy picit még látom azt a tárgyat vagy személyt, és a “rád csukom a szempillámat”, ezt az emlékképet, szó szerint a képet rakom el, hozzá természetesen a személy hangját, alakját, gesztusait. Buda Ferenc két sora pontosan fogalmaz. Tehát pontosságot és tisztaságot jelent a vers. A szavak használata pedig arra való, hogy gazdagítsuk szókincsünket.
- Te már biztos érzékkel meg tudod határozni, mi a jó vers, meg tudod fogalmazni, egy versről, miért szép? Azt írta Weöres Sándor 1942-ben a Nyugatban: „A szépség lázmérője a hátgerinc”.
- Nagyon sokat csalódtam a szép versek szerzőiben. Ott van a szép, tetszetős szöveg és kiderült ezt olvasva, hogy a költő nem igaz, hamiskás ember. Élt például a 17. század végén egy fickó, karintiai származású elmagyarosodott Liszti László. Hazáról, helytállásról írt verseket. Külön jegyzeteket írt hozzájuk. Kiderült, hogy nyugat-magyarországi főúr és rabló volt. Saját kereskedőinket is kirabolta. És Bécs röhögött a markába, hogy van egy házi gazemberük. Mígnem bécsi aranyat hamisított. Na, akkor aztán elfogták, elrettentésül fölnégyelték, Bécs négy kapujára kiszögezték testrészeit.
- Miért van az, hogy sokszor sokan a költő magánéletét versei megítélésekor is figyelembe veszik?
- Első oka a műveletlenség. Van, aki roppant bátor műveiben, egyébként visszahúzódó. Ilyen volt a kitűnő költő, Juhász Ferenc. Aki óriási versszabadsággal rendelkezett, szókészlete határtalan volt. És egyszer, mikor nála voltam – már Kossuth díjas volt – anyagilag jól ment neki, - olyan szakadt, foszló, kötött-mellény, kardigán volt rajta, hogy megdöbbentett. Miért ezt veszed fel? Kérdeztem, mire ő: nem tudom kifűteni a lakást. Hogyhogy nem tudod kifűteni, két Kossuth-díjad van, az Új Írás jól kereső főszerkesztője vagy. Mesélem Nagy Lászlónak, voltam Ferinél és képzeld el... Ó, Feri mindig „nyafog”, mindig sír – mondta. Állandóan a versen gondolkodik, bezárkózott a maga világába. És valóban gyönyörű verseket írt Például, Babonák napja csütörtök, csütörtök a legnehezebb. És 1956-ban, csütörtökön volt a sortűz a parlament előtt. És megverselte!
- És mit érnek zeneileg ezek az általad szerzett énekelt dalok?
- Ha a dallam szolgálja a verset azzal, hogy kézenfogják egymást, egyik sem nyomja el a másikat, akkor értékes a dal és a vers együtt. Hogy milyen értékesek, azt a hallgatóság magatartásán le lehet mérni.
- Legutóbb, amikor Kaiser László verseit daloltad, a dallam megemelte a verseket, hatásosabbá tette.
- Igen, például Finta Éva leveléből is ez derül ki. Egyetlen költő sem mondta, hagyjál békén. Nem félnek tőlem, hogy elrontanám a dallammal a verset.
- Világnézettől függetlenül, szívesen vették megmuzsikálásaidat a különböző irodalmi szekértáborok költői? Remélem, nem veszed beskatulyázásnak, te nemzeti konzervatív beállítottságú vagy. Ez illik rád, nem?
- Ez illik rám, de nem vagyok fanatikus és hívő protestáns is vagyok, ami azt jelenti, hogy lázadó és anyanyelv-védő, nemzeti gondolkodású. A protestáns a nemzethez kötődik elsősorban és mint hívő a világhoz.
A vers az, amit mondani kell?
- Kányádi Sándor, a kitűnő erdélyi költő, akit te is nagyon szeretsz és tisztelsz, első kötetedbe, a Dalaim könyvébe több versét beválogattad. Ő azt mondta, a vers az, amit mondani kell. Te pedig, gondolom, úgy tartod, hogy a vers az, amit dalolni kell?
- Nem egészen. Minden egyes metafora ízű mondásnak több jelentése lehet. Minden ilyen kijelentést szavakra, fogalmakra lehet bontani. Minden egyes szónak más-más ember számára más-más a jelentése. A Kányádi-féle mondás nekem azt jelenti, hogy ha van mondanivalód barátom, és azt el akarod mondani, légy szíves úgy mondd, hogy az megformázott, tömör, szép és talán még elegáns is legyen. Mikor jöttem hozzád, két rosszarcú ember állt az utcán. A ház előtt köszöntek el egymástól, rossz érzéssel hallgattam. Nekem ezt jelenti ez a környék. Te nyilván megszoktad, neked más. A Kányádi versekben is benne van a zene. A magyar beszéd dallamos, zenés nyelv. Pontosan az ereszkedő dallama miatt. A magyar nyelv képekből és zenéből tevődik össze, egyszerre. Aki nem vigyáz, dalolva beszél. Rádióban hallani gyakran, hogy szinte eldudorássza magát a bemondó vagy riporter. Ez borzasztó. Nem lehet élvezni. Van egy tárgyilagos hang, amely megadja a szöveg lüktetését, de az nem dalolás, zenei lüktetés. Ha pedig dallam formába akarjuk elmondani, az hatásos lehet. Avar István, ő volt ebben a legnagyobb. Nagy Lászlónak egy versét úgy szavalta, hogy szolmizálni tudtam. Ez valami csoda volt. Nagy László Csontváry cédrusát megverselte képvers formában. Libánus fa, libanoni cédrus… ezt le lehet szolmizálni. Mert minden egyes magánhangzónak mássalhangzójával együtt megvan a maga fekvése és a színész a versbeszédet mondja, azon belül a zenei ritmusát, akkor el kezd zenélni a vers. De attól még nem lehet lezongorázni. Csak, ha tényleg igazi hangközöket kezdek belőle formázni. A francia nyelvnek egész más a dallama. Honnét van, hogy a magyar nyelv dallamos nyelv, pontosan az ereszkedő dallamképe miatt minden mondata magasan kezdődik és a mondat ereszkedik lefelé. Ugyanez nem mondható el a francia, német, angol nyelvről. Ott sokszor felfelé kunkorodik a mondat vége, mint a skorpiónak a farkincája. A magyarban mindig az első szótagban van a hangsúly, tehát olyanfajta lüktetést találunk a szövegben, ha egyenlő módon osztjuk el a szavakat, akkor határozott lüktetést kapunk. Innét van, hogy szinte jambikus némelyik szövegrészünk, akár prózaként, akár versként kezeljük. A trioláktól kezdve a szinkópákig minden ott van mondatainkban. Ugye a szinkópa ti-tával kezdődik, nem tá-tivel és nem az első szótagnál. A szinkópa mindig beljebb van és nem a sorok elején.
- Te külön mindig utakon jártál.
Ez nem külön út, másik út.
Az én házifeladatom, a mai napig is a versek eléneklése. Én nem dallamot akarok énekelni. Ahhoz nem kell vers.
- Vagyis a vers uralkodjék?
- Mellérendelő módon szóljanak, ahogy ezt Karácsony Sándortól tanultam. Ha mellérendelő módon énekelhető verset találok zenében és versben, akkor nincs probléma, mert akkor minden szakasz szolgálja a zenét és verset egyaránt. A zajnak nincs harmóniája. A hangoskodás mindig üresfejűséget takar. Attól még nem jó a zene, ha fülsiketítő. De van, akinek a zaj is tetszik. Nehezen veszem ezt tudomásul. De tudom, ahány nemzet, annyiféleképpen viszonyul az időhöz. A Felvidéken jártam, s azt mondta magyar vendéglátóm, tíz éve nem láttalak. Kérdeztem, ez szlovák mondás? Igen. Felelte. Egy csíkszeredai azt mondja: tudod a románok, hogy mondják ezt? Száz éve nem láttalak. Mondom, mi meg Magyarországon azt mondjuk, ezer éve nem láttalak. Hogy is van ez? Aztán leesett a tantusz.
Ezekben a szólásokban ott található e nemzetek története.
A költészet megítélése a rendszerváltozás után
- Szerinted rendszerváltás után miért szorult háttérbe például Ady társadalombírálata, amely ugyanolyan bátor tett volt, mint az istenes versei?
- Semmi másnak nem tudhatom be, csak műveletlenségnek. Ennyi az egész. Ha műveltebbek vagyunk, akkor tudjuk kezelni Ady ügyeit, akár pro, akár kontra. Minden mással is így vagyunk. Miért van az, hogy a Kossuth-díjas Bella Istvánnak 1500-2000 példányban elfogytak a versei a rendszerváltozás előtt és utána sírógöcsöt kapott, amikor csak 300 példányban jelent meg kötete. Buda Ferencet nem fizette ki a kiadója, de adnak neki 100 tiszteletpéldányt. Adja el! Mondja a kiadó. És ott áll a költő és nem érti. Vettem egy könyvét, vittem dedikálni. Ó, Jóskám adok én neked. Mondtam: Ne ajándékozzál, add el. Veszek tőled hármat. Műveletlen a kultúrpolitika is.
- A rendszerváltás előtt, el kell ismerni, az aczéli kultúrpolitika jóvoltából sok verseskötet jelent meg, nagy példányszámban. Mi történt, hogy drasztikusan csökkent a megjelent verseskötetek száma, hogy csökkent a költőket olvasók száma, hogy csökkent az érdeklődés a versek iránt?
- Az iskolai oktatásban, amiben én részt vettem rendszerváltás után kiderült, hogy a szülők és diákok számára hihetetlen volt, hogy van élő költő. Majdnem mindenki azt hitte, hogy csak halott költők vannak. Az élő irodalmat író-olvasó találkozókon vagy lelkes előadóktól ismerhették meg. Vagy lelkes tanárok becipeltek az iskolába élő költőket. Nem volt kapcsolat a költők és a diákok között.
Míg a rendszerváltozás előtt élő, rendszeres kapcsolat volt. Volt egy második nyilvánosság, amikor tudtuk, ki, mit, mikor írt verset. Hogy valaki már megírta. Ezt informálisan is tudták, vagy előadóművészeken keresztül, mit írtak a költők. Volt egy első nyilvánosság, amelyben főleg halott költők vagy főleg a rendszerhez lojális poéták szerepeltek és volt a második nyilvánosság, amelyben már az élők is.
- Miért múlt ki ez a második nyilvánosság? Mert azt hittük, az első nyilvánosságban mindent el lehet mondani?
- Igen. Azt hittük, hogy mindent el lehet mondani. De még mindig szájzára van az embereknek, öncenzúrát birtokló magatartása, amit nem értek.
- Azért nem érted meg, mert te szabad lélek vagy. Egész életedben igyekeztél függetlenül élni, aki számára mindennél fontosabb volt a szabadság.
- Én nem látom ilyen egyszerűnek a dolgokat. Attól félek, hogy vissza kell térnem a zsoltárénekléshez. Réges-régen, bizonyos versszakokat nem szabadott elénekelni nehogy sértsék a Habsburgok és a katolikusok érzékenységét. Mert szellemi és fizikai önvédelmi versszakok vannak a zsoltárokban. És ezeket a versszakokat megjelölték a cenzorok és évszázadokon keresztül figyelték, hogy a kántor vagy a pap elénekli-e. Példát mondok, a hatodik zsoltárban van egy szakasz, ahol azt mondja: Uram! Ne tegyél rám több terhet, mert meghalok és ki dicsér téged. És a templomban ott ül a Habsburgokhoz hűséges földesúr és családja meg a céhes mester, a paraszt, a termelő és nekik éneklik ezt a verset. Hadd idézzek Sebők János írásából a magam érdekében: „Dinnyésnek, azt hiszem, nem kell szerénykednie. Az ő horizontja az idők múltával arányosan nőtt, s minél több lemezre, nagyobb nyilvánosságra volna szükség, hogy ez be is bizonyosodjék. Mert csak a művek, illetve az emberek, a közönség és a közösség által birtokba vett, megértett művek számítanak. Tartok tőle, hogy a legendák ma már eltakarják „Bob Dinnyés” igazi arcát. Annak a művésznek, népénekesnek az arcát, aki ma már sokkal inkább hasonlítható kelet-európai elődeihez, például Bulat Okudzsavához, mint „pályaelhagyó” angolszász példaképeihez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint új terve, új műsorának szinopszisa, amelynek címe Határtalanul. Az est „sztorija”: egy XX. századi énekes eljátssza egy XVIII. századi elődjének történetét; aki 1686. a török kiűzése és Magyarország felszabadítása után el akarja mondani, ki akarja nyomtatni az előző két évszázad sanyargatásainak történetét.
Dinnyés új estjét Buda felszabadulásának 300. évfordulóján szeretné bemutatni, majd az ismertebb történelmi emlékhelyeken is. Gondolom, nyilvánvaló, hogy pályájának új szakasza kezdődik ezzel. Olyan új szakasz, amely az ifjúsági kultúrát ismét egy lépéssel közelebb viheti a társművészetek (irodalom, színház) felé. Hogy mennyire lesz sikeres ez a kísérlet, ma még nem tudni. Dinnyés eddigi pályája, s most megjelent nagylemeze, azonban több mint garancia, hogy neki ez is sikerülni fog. Csak végre érdemei szerint figyelnénk rá! 17 év után ideje volna öt felfedeznünk!”
Sebők Jánosnak és más írástudónak, aki foglalkozott dalaimmal, a dalok tartalmával megtalálhatja a következetes utat a nemzeti énekek koncertjén, amit folyamatosan énekelek mindannyiunk érdekében, védelmében. Köszönöm a megértő figyelmet, hogy elmondhattam kérdéseidre gondolataimat. Volna még miről beszélgetni, de nem akarom újra leélni az elmúlt ötven esztendőt. A következő három év a fontos, mert talán megtalálom a régtől keresett dalt, amivel bizonyságot tehetek szeretetről, hitről, reményről.