Didaktikusan arctalan történet
Írta: Egervári József
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 167
Didaktikusan arctalan történet
Összekutyulva a paraszti jász vér
(már semmi büszke szabadságvágy benne)
gyökerestől kiszaggatott sváb felmenők
vérével,
a látszatra adva,
de pusztán csak kéjjel teremtve
újabb génvariációt,
semmi tervszerűség,
semmi átgondolt jövőkép
Kádár újdonsült kormányzása
idején,
’56 után néhány évvel;
hát, így lettem teremtve,
egy lecsillapodott kor
statisztikájaként,
hol a felszín plakáterdeje
alatt súlyos volt a csönd.
Így lettem én teremtve,
semmi sallanggal pántlikázva,
elsőszülött gyerekként
egy kisváros unalmába igazítva,
a semmire predesztinálva,
együtt lépve a kitaposott úton
egy darabig,
alig beszélve.
Csak a könyvek leltek rám,
válogatás nélkül,
utólag úgy tűnik, diszlexiás voltam,
de kinőttem,
azt igen,
és volt más bajom is, sok,
leginkább a befelé forduló öntudat
és fájdalom,
növekedtem, mint kert végén a gyom,
elmentem világgá,
aztán visszavittek,
apám sírt,
és én is;
nehéz idők voltak.
Úgy tűnt, a szavaim túl erősek,
egy üzemi lap szerkesztője eltanácsolt,
azóta sem fogadott vissza senki,
csak alig,
szemben álltam mindig,
az utca túloldalán,
hallgatag,
a spicliknek csak rövid jelentésre futotta:
csak ott áll, szemben, és hallgatag.
Aztán kitört a szabadság,
az elvtársakból urak lettek,
új imákat mormoltak új alkuk közepette,
de nem voltak jobbak a trónkövetelők sem,
Mammon isten újra osztotta a javakat,
én meg csak álltam az utca túloldalán,
s beszívtam mélyen a szabadság illatát.
Aztán megöregedtem,
és még mindig szemben állok,
a legújabb urak még éhesebbek,
Kisgömböc befal mindent,
már nem számítunk,
új háborúkban pusztul
az arctalan massza,
Don-kanyar helyett Bécsnél, a Dunánál,
Londonban
(bár ez inkább új feltámadás),
netán délen, a kerítésre akasztva,
de én nem vagyok jó katona,
szemben állok,
golyó jut vagy egy darab kötél
a lázadóknak?,
de én szemben állok,
hallgatag,
merengve az arctalan történeten,
miközben régi technikákat alkalmazva
szégyenteljes az új történelem.
Vágyom a világbékére,
az arctalan tömeg
arctalan elemeként,
leköpöm a megszokást –
mint büszke piréz,
jász és sváb génekkel,
török és szláv vérrel is
tán még megkeverve –,
s mint leginkább magyar.