Dézike babája
Írta: Haász Irén
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 163
Dézike babája
Nagyon boldog most Dézike. Végre eljött a nagy, éves vásár napja, amire olyan régen várt, hiszen ilyenkor ott forgolódhat, szaladgálhat a falu piacterén portékáikat kirakodó parasztok, kofák asztalai között a falu gyerekeivel. Mindig kap is valami apróságot, nyalánkságot vásárfiának, mert egyébként Apakérem puritán elvei és zsugorisága miatt erre nincs lehetőség. Az ő gyönyörű Anyuskájának nincs pénze, hogy elkényeztesse, ő is szigorúan fogva van, a háztartáspénzből alig tud lecsipkedni néha valamicskét. Pedig a csillagot is lehozná érte, ezt tudta jól Dézike.
De nem is a játék, az édesség a fontos, hanem a gyerekek! Dézikét nem engedi Apakérem a falusiak közé, nehogy elkapjon valamit, vagy megbogarasodjon. Jaj, pedig úgy fogócskázna, bújócskázna velük! Pláne, ha itt van látogatóban az anyja, Vilma nagysága. Akkor még a szobájából is alig mehet ki a kertbe, nehogy a játékkal zavarja őt. Dézike utálja Vilma nagymamát. Olyan nagy, olyan mogorva és szigorú általában, és a ruhái is mind feketék. Vele mindig egyenesen kell ülni órákig a fotőjben – így mondja, fotőj – és csak arra válaszolni, amit kérdez. Nincs csacsogás, nevetgélés, mint anyuskával, ha ketten vannak, vagy a konyhában a szakácsnővel és Márival, a cselédlánnyal. Velük mindig elbolondoznak, ők mégis tisztelik Anyuskát, hiába ment férjhez, mindig a tanítókisasszony marad nekik, mert apja tanította az egész falut, őket is, amíg élt. Bezzeg Apakéremet nem becsülik annyira, bár nem szólnak soha egy rossz szót se róla, mégis látszik a viselkedésükön, arckifejezésükön. Ó, Dézike csak hatéves lesz, mégis csalhatatlanul megtanult már olvasni a testbeszédből.
De micsoda nagy ijedtség volt reggel! Kútba esni látszott a vásározás terve, mert Apakérem az ügyvédhez akart menni, és Vilma nagysága befogta Márit ablakot pucolni, a szakácsnőt meg nagymosásra, Anyuskának kellett ebédet főznie. Hiába próbált tiltakozni, a nagymamának nem lehetett ellentmondani, azt még az ő Apakéremje sem merte soha. Hiába zokogott Dézike, Vilma a szobájába parancsolta ebédig. És akkor egyszer csak felragyogott a nap. A desszertnél Apakérem a homlokára ütött, hogy elfelejtett a lovaknak valami szerszámot venni, legyen szíves Anyuska elszaladni a vásárba, míg ők az anyjával sziesztáznak. A szieszta az szent, nem maradhat ki. Dézikének majd megállt a szívverése, ahogy reménykedve Anyuskára nézett, aki rögtön megkérdezte, Dézike vele mehet-e? Apakérem kegyes hangulatban volt az aranyló húsleves, az omlós csirkemell és madártej után, és megengedte. Megengedte!
Bár pénzt csak a lószerszámra adott, igaz, amikor hazajött, hozott neki egy hajas babát, anyjának meg törökmézet. Azt is ő eszi meg, Anyuska nem szereti a ragacsos édességeket, árt a fogaknak, azt mondja. Vilma persze letorkolta, mint mindig, ugyan, mit tudsz te... Őrá is rászólt, ne piszkítsa össze a babát, annak a vitrinben a helye. Kénytelen volt betenni, jaj, pedig úgy örült neki. De most ez sem számít, mehetnek a vásárba!
- Aztán nehogy szóba állj azzal a bajuszos macsólegénnyel! – mordult utánuk Vilma, amikor elindultak.
Ez is egy érdekes dolog. Dézike egyszer megkérdezte Márit, mi az a macsólegény? Mári vihogott, de végül kinyögte, hogy aki elcsavarja a lányok fejét. Akkor már tudta, kire gondol. Két nagybirtokos van a faluban, egyik az ő apja, a nyiszlett cérnahuszár Fekete úr, a másik meg, mintha csak játék lenne, a nagydarab, vaskos, bajuszos Fehér gazda. A hegyháti falut ölelő földek, szőlők mind az övék. Borszőlőt termelnek, nagy keletje van, messze földre is viszik, az adja meg a gazdagságukat. Fehér gazda apja egyszer, réges-régen összeveszett az ő másik nagyapjával, Vilma apjával, valami birtokügy körüli vitában, azóta a két család nem beszél. Vilma apja is meghalt már. Igaz, Fehér gazda legkisebb fia mindig kalapot emel, ha találkoznak, de Apakérem gőgösen elfordítja a fejét, nem hajlandó megbékülni, pedig már senki sem tudja, mi volt a vita oka. Hát, ő a bajuszos macsólegény. Vilma csak így emlegeti. Mert jó kiállású, vállas, nevetős, a falusi lányok mind bomlanak utána, ő meg vígan bolondítja őket, így hallotta a szakácsnétól, aki Márival pusmogott. Milyen jó lenne, ha Apakérem is ilyen lenne, nem komor és rosszkedvű.
De jaj, kezd beborulni az ég, el ne eredjen az eső!
Míg Dézike forgatja fejében a gondolatokat, oda is érnek a Főtérre. Az ő szelíd Anyuskája kilopta a vitrinből a babát, azt ölelgeti a kislány, mialatt nem győz körülnézni, bámészkodni, mert tart még a vásár, hál’istennek. Lószag, vattacukorszag, sülő kolbász és lacipecsenyeszag, kimért bor illata úszkál a levegőben az alkudozás, rikkantgatás és a hangosbemondó szavaival. Ringlispíl kering szédülten. Máris akad egy-két parasztgyerek, aki ámulva lesi a kezében tartott babát, alig várja, hogy a bőröshöz érjenek, akkor Anyuska biztosan elengedi kicsit játszani a gyerekekkel. Hullani kezdenek az esőcseppek, de a ponyvák alatt minden folyik tovább, amikor odaérnek a falu egyetlen vegyesboltjához, amit a Fehér családé. Itt Dézike hirtelen lecövekel.
- Mit látsz, kincsem? – kérdi Anyuska.
A bolt ajtajában fazekasáru kelleti magát, szebbnél szebb mázas és máztalan tálak, kancsók, tányérok. Köztük egy rémséges pofa, csupa ránc agyagból, a szája tátva. Török bácsi, a boltos támasztja a falat mellette, ő szokta Márinak elpletykálni a falu dolgait, amikor bevásárol, mert Anyuskát nem engedi a boltba Apakérem.
- Megijedtél, kislány? – nevetgél jóindulatúan. – Ne félj tőle, ez csak agyag. Amúgy meg egy távoli országból való ám! Valami fura neve van, én nem tudom, mi, a boltvezető, a fiatal Fehér úr hozta Prágából, van ott egy barátja, az mintázta. Csodatevő, úgy bizony!
És erre Dézikének rögtön eszébe jut a mese, amit legutóbb hallott.
A szakácsné vitte sétálni a városba, Mádra, mert mindenkinek dolga volt éppen. Apakérem azt kívánta, menjenek messzire, ne zavarja zajongásával Vilma sziesztáját, aki éppen náluk járt. A séta után leültek egy padra a város főterén, szép, virágzó tavaszi fasor alatt, míg a kocsis értük jön. A szakácsné elaludt, Dézike boldogan nézelődött, amikor egy csapat gyerek tódult ki a szemközti nagy épületből csivitelve, virgoncan, és leheveredett a fűre nem messze tőlük. Fekete ruhás, nagyszakállú, bajszos ember volt a tanító, fején fura kis sapka, haja első két tincse begöndörítve, mint az ő loknijai. Elkezdett egy mesét, amire Dézike is nagyon figyelt.
A népmonda szerint egyszer valaki a prágai gettóban életre keltett egy agyagból gyúrt embert, a Gólemet, valami varázserejű papír segítségével, amit annak szájába helyezett. A gólem szombatig mindenféle szolgálatot elvégzett neki. Ha a rabbi a cédulát elvette tőle, akkor ismét agyaggá vált. A maradványait a legenda szerint még ma is őrzik a prágai Régi-új zsinagóga padlásán. Dézike nem tudta, mi az a rabbi, zsinagóga, de Prágáról már hallott, és varázslatokról is. Sokszor kívánta azóta, bárcsak neki is lenne egy agyagbábuja, aminek a szájába cédulát tesz, ha valami nagy-nagy kívánsága van.
- Anyuska, vedd meg nekem, kérlek szépen!
- De kincsecském… tudod, hogy nincs pénzem… - hökkent meg az anyja szégyenkezve. – Minek ez neked?
Miközben tovább bandukoltak, a kislány elhadarta a Gólem meséjét. Megvették a lószerszámot, és újra körbe jártak. Az árusok pakolni kezdtek az esőben. Már tócsák éktelenkedtek a földes, kitaposott téren, kövezett út még alig volt a faluban. Dézike már játszani sem akart, csak a bábut, az agyagbábut! Úgy rimánkodott, hogy a kezéből kiesett a hajas baba, bele a sárba. Jézus Mária, most mi lesz?
- Apakérem rettenetesen megbüntet… - fakadt sírva rémülten. Anyuska is kétségbe esett.
- Hát visszajöttek a csodatevőért? – kérdezte a boltos az ajtóból. Anyuska szomorúan válaszolt. – Nincs pénzem, Török bácsi… de ha lemoshatnám a sarat erről a babáról…
Az öreg hallgatott, majd szelíden azt mondta: - A maga férje a falu leggazdagabb embere. Miért nem kér tőle? Ha szegény édesapja, a tanító úr élne… - és legyintett a levegőbe. Anyuska szemét elfutotta a könny, és dacosan felszegte a fejét.
- Tudja mit, Török bácsi? Ha elfogadja tőlem ezt, amíg kifizetem, itt hagynám az agyagbábért a jegygyűrűmet. Ez az egyetlen értékesebb holmim…
- Csak nem hiszi, hogy elveszem? Megbízom én magában, tanítókisasszony! Ha megfeszülök, se fogadom el zálogba. Fehér úr se engedné…
De hiába, a boltos minden ellenkezése dacára a gyűrű ott maradt, a baba haját megmosták, és Dézike boldogan szorította magához az immár tiszta hajas babával együtt az ő Gólemét.
Vacsora előtt tört ki otthon a botrány. A Gólemet eldugta a kislány, de még nem tudták visszatenni a babát a vitrinbe. Vilma észrevette a gyűrű hiányát is, és máris szaladt a fiához, leleplezni a bűnt. Dézikének annyi ideje maradt csak, hogy gyorsan egy kis papírt dugjon az agyagbábu szájába, hátha megsegíti most őket, máris kezdődött a számonkérés. Apakérem meg akarta mutatni az anyja előtt, ki az úr a házban, és mindenféle csúnya dologgal megvádolta Anyuskát, aki szótlanul, bűnbánóan sírdogált. Egy órán keresztül kiabáltak velük.
- De hát Anyuska nem tehet róla, hogy elvesztette – hajtogatta Dézike makacsul. A baba elvitelét magára vállalta.
Azok ketten épp a példás büntetésen törték a fejüket, amikor becsattogott Mári a sokszoknyájában. Mindent hallottak a konyhában, mint mindig. Kárörvendően rápillantott Vilmára, és diadalmasan Apakérem kezébe adott egy kis selyempapírba csomagolt tárgyat, a gyűrűt.
- A fiatal Fehér úrfi küldte a feleségének, naccságos úr. Ott találták a bolt előtt, Török bácsi látta, amikor asszonyom elveszítette, de nem tudott utánuk kiabálni.
Dézike egész életében úgy gondolta, a Gólem tett csodát. Pedig a tisztelet és szeretet volt az.