Déva vára
Írta: Haranghy Géza
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 192
DÉVA VÁRA
Most is hallom síró dalát,
még zúgja, zúgja a fájó balladát;
süvít, csapong, a vár ősi szegletén
a nyugtalan lélek,
a mostoha szirti szél.
Ő jár itt, a Mester, kövei kőhöz,
mint Hold az esti csendhez,
ma is úgy tapadnak,
asszonya porától, ím, áll a vár,
falakhoz simulnak a lelkek,
őrzik ma is az örök szerelmet.
Száz évek szelleme szendereg ez ősi váron itt tengernyi kín, keserű álom süvölt,
üvölt, pergő homokszemeket kavarva
s kísértetek árnyai suhannak
örök nyugalmat akarva,
hol a nem múlás kínja ráng,
s tátong, mint mély üreg,
a holtak s szellemeik között.
Ím, Kőműves Kelemen;
letépve leplét, őrjöng, üvölt,
arca torz maszkká csontosul –.
Állj, kocsis, állj!
Ne hozd asszonyom! Ne hozd!
Elvesztem örökre szerelmét!
És sír és jajgat
és áll a tűz, és ég, és ég,
és pergő homokszemek és fehér mész
fogadják magukba asszonya drága porát,
mely kitölt majd minden üreget,
magas falak felett így kötnek kőhöz követ.
Tizenkét kőműves itt bolyong,
s a vén falak, a vakolat, a vár alatt s a vár fokán
mesélnek mind, és újra fáj,
amint elsuhan egy árnyék,
a régi regék ezüstgombú barkaágainál
s ím, itt suhan
és újra fáj,
és áll a vár, és áll a vár!
Megjelent: Föveny, 2016. 12. szám