Derűvágyó

Írta: Török Nándor


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 266



Derűvágyó

Könyörtelen a hajnal, ím
valóságom, ha ébredez.
Az álom mindig oly naiv,
s az ábránd mind tökéletes.
(Az ébredés helyére tesz).

Magad talán becsaphatod,
ha szép szavakba hal a tett.
A lélek, mint egy tetszhalott,
ha fel is ébred, nem nevet.
Hiába. Boldog nem lehet!

Az ébredésben ott a kín,
az új nap újra rád zuhan.
Jól ismered már azt, akin
e súly régóta rajta van.
De tükröd előtt arctalan.

Mégis mikor a nap selyem-
szalagjából egy cérnaszált
arcomba fújt a végtelen
lehe, szívemben mit talált?
Derűre vágyó fényparányt.

S Az, reményem csírája lett,
a hajnal e fényt tükrözi,
és látható egy sziluett
(egy éteri, nem földközi):
Szemed arcomat öntözi.

Mert egy az arc és egy a szem,
s a lélek. S egy, mit vágy a test,
de súlyaim, amíg viszem,
az égi kEgy el nem ereszt:
Arcomra fényt, derűje fest.