Dávid király
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 39
Dávid király
Zeng egy ének az éjen át:
Dávid énekli új dalát.
A szél felkapja, s elviszi,
a házak fölött kergeti.
Az Úr ráncolja homlokát:
az új énekre mit sem ád!
Amíg a sereg messze jár,
ó, hol a helyed, nagy király?
Egy húr hamisan szól, s szakad…
Király, ne nézd a házakat!
A bűn ott leskel és nevet!
Ó, király! Állj meg, és ne tedd!
Kísért a szépség és megcsal,
nem hihetsz neki, hisz rád vall,
becsap, s majd ül nagy diadalt,
elveszejt minden tiszta dalt.
Ezüst a holdfény, beterít,
meztelen szépségre kerít
köntöst, a bőre úgy ragyog
elmét szédít, ha láthatod.
Hallgat a dal, a csönd zenél.
Harcol a nép. A király fél…
Vitéz a harcból megkerül,
nyájas a király, s felderül;
parancsa kegyes, szívet ér,
ha ez sem segít, a harctér
megoldja majd a gondokat…
Király! Honnan e gondolat?
Sóhajjal a vár megtelik,
a csatahíreket lesik,
nem ül ma gyászt a vár ura;
nincs bánat, sem halleluja,
mert nincs beszéd, se gondolat,
átkozott lesz, ki megmarad...
Az igazságot megvetik –
s íme, egy nabi* érkezik…
Folyik a bor, s fogy az étel,
jól bánnak az ősz vendéggel,
s bár a nabi* búcsút venne,
belefog egy történetbe.
Igazságnak üt órája,
rámutat a nagy királyra…
Sötét az éj, a perc marad,
sír a király a vád alatt.
Messze jár rég a bölcs öreg,
gyász üli meg a termeket,
a király esd az Úr előtt –
pólyából varrnak szemfedőt.
*nabi: próféta