Dagerotípia
Írta: Zsidó Piroska
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 420
Dagerrotípia
Homlokomon lassan halad lefelé,
eléri a szemöldököm, s a szőrszálak között
átlopakodva a szemem felé indul. Hunyorgok.
Szolgálatban tilos a mozdulat. Megkövült
kezem a fegyveren, merev nyakam fölött
a fej: távcső. Évek óta vigyázó
szemmé válva nézem magam körül
az apró homokörvények táncát.
A láthatáron délibáb lába lépked
a vibráló sivatag felett, mögöttem a város.
Néha egy-egy vándor, átutazó miatt
megmozdul a szám, idegen szavakat ejt,
mit csak ő ért, s ha továbbmegy,
sírás környékez. Isten tudja, miért.
A városba soha senki. Nehéz rejtelmek zengenek
éjjel-nappal az üres utcákon.
A királyt már húsz éve eltemettük.
Bitorló mindig akad, vezető nincs.
Ebek prédája minden látható, csak
a józan paraszti ész s a tanult szorgalom
teszi, hogy össze nem dőlnek a falak.
Emlékszem még, milyen volt régen.
Mostanában, a fegyvert szorongatva
néha eszembe jut, hogy talán minden délibáb
odabent is, valami olyan valóság fordított képe,
ami elveszett valahol az időben. Csak a parancs,
a hűség őrzi feleslegesen, s így halni képtelen.
Csak ez a fegyver, s az izmaimba kövült
mozdulatlanság élteti, csak a megszokás, amivel
a kezem a vashoz ragaszkodik, pedig a zsoldot
évek óta nem fizeti senki.
Néhányszor fényképező turisták
állnak meg a kapuk előtt, beszédükből tudom,
hogy elmehetnék. Sokáig azt hittem,
a várost akarják megnézni, de egyszer
egy polaroid géppel hadonászó vigyorgó amerikai
az orrom elé tartotta az elkészült gyorsfényképet.
Szomorú szemű fegyveres katonát láttam rajta
díszes, rozsdás kapu előtt: magamat. Mögöttem
súlyos emlékektől terhelt romhalmaz - neki egzotikus táj.
Előfordul, hogy lábamba lépést képzelek,
látom magam, ahogy civilben tovasétálok
a sivatag homokján, átlépem az apró örvényeket,
a délibábokat, a lenyugvó nap visszfényeit,
élő városok felé indulok, amikről tudom, hogy a
homokviharok mögött békésen terpeszkednek bele a tájba.
Ilyenkor nagy megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam,
s mintha versenyt néznék, szurkolok, nehogy
elessen, visszaforduljon, megálljon.
Szemembe gyűl az egész lelkem, minden álmom,
az összes szeretet, amivel azt a szomjazó
magányos, reménykedő és bátor utazót követem.
De aztán elvegyül mindig valahol
az agresszíven ostromló délibábok között,
szemembe megérkezik a csiklandozva szivárgó
izzadságcsepp, izmaim visszamerevülnek az ismerős
múltba. A nap a megszokott közönnyel
sziporkázik felettem, kioldja belőlem lassan a színeket,
s maradok két világ határán felesleges és nehéz
hűségbe kövült dagerrotípia.