Csopaki
Csopaki
Nyár volt, Balaton, kicsi, egyszobás víkendház a dombtetőn. Meg felelőtlen koraifjúság, amibe jó és rossz egyaránt belefért. Egy kölyöknek, aki csak hetenként egyszer kellett borotválkoznia, hogy sima legyen az arca (no jó, egy-két pattanástól eltekintve), akire ragadtak a csajok, mert nekik is nyár volt a nagy tóval tetézve. Nappal mediterrán ég, langyos hullámok, gondolattalan heverés, este és éjjel élőzene a szálloda éttermében: „zsötem, moánonplü”, összefonódó párok, vaskos keletnémet lányok, akik szívesen kitáncoltak a vízpartra, hogy ott ledobálva a ruháikat, sikoltozva csörtessenek a térdig felcsapó hullámokban befelé, addig, amíg a parti fények már csak pislákolnak, ahol rá lehet fonódni az alkalmi partnerre, akinek a nevét sem tudják.
No, ilyet azért nem. Napközben, a strandon is lehetett csajozni, órák álltak rendelkezésre valamennyire megismerni a másikat, felvillanyozódni vagy lehangolódni. Utóbbi esetben egy olyan helyre kellett randevút megbeszélni, ahova véletlenül sem vetődhet az ember, és ha másnap véletlenül összefut a csajjal, akkor azt lehet mondani, hogy lejött anyám Pestről. Ha meg tetszett a hölgy a beszélgetés után is, akkor találkozás a hotel éttermében este kilenckor.
Egy üveg csopaki félszáraz rizling 39 forint volt, tehát, ha valaki eddig elsiklott volna felette, most észre veheti, hogy a történek több mint félévszázados, szinte már történelem. E történet hőse (nem ilyen, akinek dicsőség járna) mindig azt rendelt, mert szerette. Szomjoltóan savanykás volt, pincehidegen hozták, többnyire elég volt egyetlen butélia is, hogy az ember eldöntse, akarja-e legalább egy éjszakára a lányt, vagy hagyni kell a fenébe.
Hagyni kellett, ha kifejtette, hogy nagy szerelemre vágyik.
Hagyni kellett, ha arról beszélt, hogy a srác más mint a többi, mert nem nyomulós.
Hagyni kellett, ha a második pohár után a saját különlegességéről, nagyszerűségéről kezdett áradozni.
Hagyni kellett, ha a szerelmeséről mesélt, és még sok esetben kellett hagyni.
Ilyenkor fizetés után haza kellett kísérni, szigorúan ügyelve arra, hogy nem érjen össze a kezük bandukolás közben, aztán a kemping vagy a „zimmer frei” bejáratánál meghajlással megköszönni a szép estét.
Annak a lánynak harmóniája volt. Üdesége. Mert szépnek nem lehetett mondani, azaz mondani bármit, csak nem lett volna teljesen őszinte. Kicsit teltebb volt a kelleténél, csak a feneke volt lapos, apró melle is ernyedtnek tűnt a bikinifelsőben, elég szőrös volt a lába, valamint néhány mérges pattanás is virított a hátán.
Mégis, a fiú nemcsak, hogy meghívta az étterembe, de el is ment. A lány is ott volt, feldobottan csacsogott, egyik pohárral a másik után hörpintett, alig lehetett lépést tartani vele. Megrendelték hát a második, aztán a harmadik üveg csopakit is. Finom volt, egyik percben zsibbasztó, a másikban felajzó, minden kortynak más íze, különleges, új és új ízekkel. Mintha kísérte, alátámasztotta volna a beszélgetést.
Negyedik üveggel már nem rendeltek, a fiú így is csak szánalmasan alacsony borravalót tudott adni. Lementek a partra, bemásztak a fizetős strandra, meztelenül be a vízbe. A lány eleinte takargatta magát, de aztán kiderült, hogy nem is olyan ernyedt a melle, és a lapos fenék is jól áll neki, a lába meg nem is látszott a tóban.
Amikor kijöttek, megszárítkoztak, alig húsz méterre egy másik párostól, és a fiú felajánlotta, hogy meghívja a lányt magához egy kolbászos rántottára. Felkanyarogtak a szerpentinen, minden fordulónál megálltak csókolózni, a kezükkel is megismerték azt, amit a tóban láttak, és egyre jobban tetszett nekik, így aztán nem csoda, hogy a rántottából nem lett semmi, a kalória-felvétel helyett inkább leadás lett bőven, háromszor is. A vége felé a lánynak már erősen boros és acetonos szájszaga volt, kölnijének illatát is kezdte elnyomni a hónaljáé, s a fiú egyre inkább úgy érezte, hogy túl gyors volt ez az egész, több idő, nagyobb bizalom és elfogadás kellett volna, mintha egy vadidegennek adna nagy összegű kölcsönt, és az se lenne biztos, hogy valaha is viszontlátják egymást.
Ezekkel a gondolatokkal, meg azzal, hogy vajon bezárta-e az ajtót, aludt el.
Talán félóra múlva riadt fel arra, hogy a csopaki rizling valamivel nagyon összeveszhetett a gyomrában. A tagjai ólmosak voltak, de nagy nehezen felült, és letette a lábát a mélyvörös míniummal lefestett cementpadlóra.
Többre akkor nem futotta. „Talán mégis jó lett volna az a kolbászos rántotta”, gondolta, miközben háromszor egymás után végtelen sugárban kitört belőle a savas bor.
A lány fel sem ébredt, amíg ő a felmosórongy segítségével eltüntette a nyomokat. Azaz dehogy tüntette! Ugyan felszedte, feltörölgette, amit lehetett, de a festéket fakóra marta a csopaki, meg amivel összekeveredett.
A lány reggelre eltűnt. Többé nem találkoztak. De emléke évtizedekig ott maradt a padlón.