Csodálatos világ
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 271
Csodálatos világ
- Apu meghalt… - hallom a telefon halk, akadozó, lányos hangját.
- Ne!!! - sírom vissza, s a mellkas bal oldalában megint kitapintható villámok cikáznak át.
Valahogy úgy, ahogy régebben, a másiknál. Még szerencse, hogy Márti itt van, miért is jött, nem tudom már. Önkéntelen hozzábújok, valaki, valaki öleljen át, mert megint süt a fagy, jól esik fejemen a simogatás.
- Gyújtsál gyertyát! – szól rám, s a gyertya újból pislákol a konyhaasztalon, csodálatos világ.
- Ne!!! - sírom vissza, s a mellkas bal oldalában megint kitapintható villámok cikáznak át.
Valahogy úgy, ahogy régebben, a másiknál. Még szerencse, hogy Márti itt van, miért is jött, nem tudom már. Önkéntelen hozzábújok, valaki, valaki öleljen át, mert megint süt a fagy, jól esik fejemen a simogatás.
- Gyújtsál gyertyát! – szól rám, s a gyertya újból pislákol a konyhaasztalon, csodálatos világ.
Már annyira mindegy, milyen színű a ruhám, s a gyertya is éghetne örökké valahol. Miért kellene lángját elfújnom? Még magam előtt látom, érzem azt a keserves-gyönyörű pillanatot, mikor a kórházi ágy betegével ismét hárman vagyunk. Csak hárman! Ő, én és a leány. Mint régen, nagyon-nagyon régen. Mégis megcsap az érzés, pedig elszállt negyed évszázad, csodálatos világ! Szétszakadt, szétszakított, önmagát felfaló család. De látok képeket, emlékek kúsznak fel homályosan, s a montázs címe fájdalom.
- Szerettelek nagyon! – sírom az ágyba.
- Én is szerettelek nagyon! – hallom tisztán és érthetően, ugyanonnan a hangot.
A végső szavak. Hát akárki, akárhol áll a temetés színpadán, nekem ezt kongatja a kisharang, és már nem gondolom, hogy tied a világ. Állhatnék elbújva akár a fűzfa mögött, a szavak igazságán nem változtat semmi sem. De nem állok sehol sem. Mert nem megyek! Ez nem rólam szól, másé a főszerep, azé a harmadiké, az utolsó betolakodóé, mondják. Csodálatos világ!
- Szerettelek nagyon! – sírom az ágyba.
- Én is szerettelek nagyon! – hallom tisztán és érthetően, ugyanonnan a hangot.
A végső szavak. Hát akárki, akárhol áll a temetés színpadán, nekem ezt kongatja a kisharang, és már nem gondolom, hogy tied a világ. Állhatnék elbújva akár a fűzfa mögött, a szavak igazságán nem változtat semmi sem. De nem állok sehol sem. Mert nem megyek! Ez nem rólam szól, másé a főszerep, azé a harmadiké, az utolsó betolakodóé, mondják. Csodálatos világ!
Már az utcán imbolygok. Érzem, hogy határozottan figyelnem kell a járásomra. Botladozva futnék az én drágámhoz, ki most is meghallgat, a víz borzolt hullámokkal fogad, várt reám. Könnyeim megpergeti, viszi őket tova. A víz fodraival együtt szédülök, akár a hintán. Most úgy szeretném a víz fodrait átölelni, közöttük hömpölyögni, de az életösztön visszafog. Az eső csepeg, csendesen. Én csak mondom könnyeimen át a magamét, de válasz már nem érkezik. Régóta nincs. Mégis megnyugszom valamennyire, mert én már csak itt tudok megnyugodni. Hosszan búcsúzkodom, immár két férfitől, hirtelen nem is tudom, melyiktől, és alig tudok feltápászkodni.
- Jó estét! – mosolygok esernyőm alól a köszönőnek, s tudom, hogy csak a lépéseimre szabad figyelnem, csodálatos világ!
Nekem senki nem mondta, hogy menjek el szeretteimhez, oldódjon, aminek oldódni kell! Bírjam ki, vigyem át valahogy! Egyáltalán vannak még szeretteim nekem? Egyedül vagyok. Csak a víz hullámainak cuppanása szól hozzám. Így van ez. Szépen eldöntöttem, hogy a temetés utáni napon liliomot helyezek az urnára. Liliomot, életem ártatlanságát. Hogy a vízbe mit dobok? Ó, talán egyszer testem hamva fog nagy robajjal megérkezni, hogy megtalálja békéjét egészen lent, a meder mélyében. Beteg, fonnyadt kóró, néhai virág. Csodálatos világ!
- Jó estét! – mosolygok esernyőm alól a köszönőnek, s tudom, hogy csak a lépéseimre szabad figyelnem, csodálatos világ!
Nekem senki nem mondta, hogy menjek el szeretteimhez, oldódjon, aminek oldódni kell! Bírjam ki, vigyem át valahogy! Egyáltalán vannak még szeretteim nekem? Egyedül vagyok. Csak a víz hullámainak cuppanása szól hozzám. Így van ez. Szépen eldöntöttem, hogy a temetés utáni napon liliomot helyezek az urnára. Liliomot, életem ártatlanságát. Hogy a vízbe mit dobok? Ó, talán egyszer testem hamva fog nagy robajjal megérkezni, hogy megtalálja békéjét egészen lent, a meder mélyében. Beteg, fonnyadt kóró, néhai virág. Csodálatos világ!
Másnap elhaladok az utcasarok előtt, ahol egy bicikli, rajta kosár és esernyő áll. Egy ablak alá, a fához támasztották. Ez a bicikli is elhagyott engem, habár súlya kicsiny. Még sincs. Ez sincs. Az élet él. Tulajdonosa bent szeretkezik, habzsolja a mámort, s a bicikli bárdolatlan üzenet, legalább el tudjam képzelni, milyen is a szerelem. Már a pofonon, az átkokon is túl vagyok. Hideg megvetés fut rajtam át. Ám eddig meg kellett érkeznem, mint mindenhová. Mert az utat kikerülni nem lehet. Csodálatos világ!
Majd szobámban Armstrongot hallgatok. Katonák tapsolnak, pálmákat fúj a szél, az égen repülő száll. A rizsföldeken emberek dolgoznak, fejükön kalap. A ruhát kézzel mossák, a piszkos vízben gyermeket látok fürdeni. A katonák menetelnek, ez a hajó indulásra készen áll. Jó reggelt, Vietnám! Valahol lángol a tűz, robbantanak, tyúkok döglenek. A lány ruhája fehér, miként Armstrong öltönye. S mily elegáns a zenekar csokornyakkendője! Satchmo arcából sugárzik a rekedt jóság, már Robin Williams is elment messzire.
A zene mélyen megérint. A szél fúj, meglebbenti a falevelet. Az idő halad, s a víz hullámzik mindenütt. Lehet, hogy tényleg csodálatos a világ!