Csoda teliholdkor
Írta: Kissné Kustor Franciska
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 262
Csoda teliholdkor
Az esőáztatta kertben a kopasz szőlővenyigék a leszálló ködbe vesznek. A magány dalát mormolja a szél, a levelek földdé lesznek. A fekete varjak összejönnek a hantok közt kutatva.
- Kár, hogy elment a nyár! –mind azt rikoltja.
Egyvalaki áll csak a sivár kertben, egy elfelejtett madáríjesztő. Viharvert de kedves madárijesztő.
Szép időben őrzője volt a dús szőlőszemeknek. A seregélyek gyanakodva nézik, ahogy rongyai lebegnek. Nincs már dolga, szalmakalapja fejéről félig lecsúszva. Rongy arcán egy gombszem. A másikkal egy szarka ment el. Nyakán csíkos sál, hanyagul átkötve. Nehogy meghűljön ebben a hidegben. Kockás inge időtálló, mindig divatos. Bár a divatról barátunk mit sem tud. De valami nem stimmel, arcára a szája cérnával van varrva. Szomorkodni hiába is próbál, mert szája szeglete felfelé áll. Van még itt egy tisztázatlan dolog. A kockás ing felett posztó szív dobog. Ki akarta, hogy szíve is legyen? Már nem tudjuk meg sohasem.
Ha szíved van, kicsit nehezebb a sorsod, másokra is kell gondolnod!
Feje felett varjak kárognak, valami teliholdról, ami ma este lesz. Lehetőség változtatásra, s ha belefér kisebb csodára. Madárijesztő nem tudja ezt, hiszen feje csak szalmával van tele. De egyet érez, valami történik vele, nem véletlen lett posztó szíve. Csak áll és vár, ahogy mindig is tette. Éjszaka hangjait már jól ismeri. Ez most valami más: fájdalmas, halk nyüszítés. Lenéz, egy apró fehér kiskutya hever előtte. Sárosan, vizesen, éhségtől reszketve. Ha marad, a reggelt sem éri meg, a madáríjesztő kalapja széle is megremegett. A gömbölyű Hold egyre hidegebben világít. A madáríjesztő egyetlen szemével felnéz rá.
- Bárcsak tudnék járni, elvihetném a kiskutyát egy melegebb helyre.
S akkor jön a varázslat. Lábai kezdenek nőni, először csak élettelenül lógnak a kockás ing alól. Majd erőre kapnak. Mint egy kis totyogó, járni tanuló kicsi gyermek, botladozva, egyensúlyt vesztve. De később már egyre magabiztosabban tud járni, már szót is fogadnak lábai. Letérdel a kis szőrgolyóhoz, az ölébe veszi. Megindul vele a házfelé. Posztó szíve majd kiszakad a helyéből. Még egy, még egy lépés, elér egy kis házig, ami valami raktárként szolgál az embereknek. Ide teszi be a kisállatot, még be is takarta csíkos sáljával. Miként kerül vissza, arra már nem emlékezik, de reggel ugyanúgy áll, mint mindig, a lába helyett levert karó. A sál azonban már a nyakában. Mi történt? Talán megzavarta a telihold fénye?
Elmúlik a tél, a madárijesztő még jobban megrongyosodik és megkopik. Érzi, hogy ideje is lassan lejár. De nem magányos többé. Egy nagyobbacska zsemle színű kutya minden nap meglátogatja a kertben.