Csizmadia Ágnes - Cseresznyefa
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 491
Csizmadia Ágnes: Cseresznyefa
Magányosan állt a cseresznyefa a romok között. Körülötte minden elpusztult. A házak, amelyek egy nappal ezelőtt még zsibongó gyermekhangokkal voltak tele, eltűntek a föld színéről. Semmi az égvilágon nem maradt utánuk, csak por és hamu, meg néhány összetörött bútordarab.
A cseresznyefa ágai szomorúan hajlottak lefelé. A halvány rózsaszín szirmok, amelyek csak nemrég jelentek meg rajta, hullani kezdtek róla, és hamarosan belepték a fa közvetlen közelében elpusztult tárgyak maradványait. Ki tudja…talán még emberek is feküdtek alatta. Mindenesetre a fa boldogtalan volt, és gyönyörű virágainak hullatásával siratta a sok halottat.
Egy kisebb város szélén állt, amelyre előző nap lecsapott egy hatalmas szökőár. Hallotta a sikításokat, a menekülők sietős lépteinek hangját, majd a víz zubogását is. Aztán már csak annyit észlelt, hogy a hullámok körülölelik törzsét, közben pedig csak rombolnak és pusztítanak. A természet könyörtelenül elvette a kis város minden életforrását. A csapás után fülfájdító csend telepedett a vidékre. A sikolyok elhaltak, a madarak abbahagyták a csivitelést, semmi sem rezdült.
A cseresznyefa egyedül maradt. Csak ő élte túl a borzalmakat. Tehetetlenül figyelte, hogyan tűnik el az élet a területről, ahol felnőtt, ahol minden évben újra virágba borult. Tegnap óta senki sem figyelhette a virágait. Senki nem gyönyörködött szépségében, senki nem pihent árnyéka alatt. A fa nem akart így tovább élni. Nem értette, hogy őt miért nem sodorta el a víz, hogy az ő gyökerei miért ragaszkodtak annyira ehhez a földhöz. Kicsi gyerekektől kezdve idős embereken át mindenki meghalt, de ő nem. Legszívesebben kitépte volna magát a földből, azonban ez lehetetlen volt. Így kellett élnie tovább…látva a komor pusztaságot maga körül. Látva a halált. Látva a szenvedést és gyötrelmet, amelyet a szökőár okozott.
Aztán egy szép nap emberek tűntek fel a városban. Szerszámok és táskák voltak a kezükben. Elhaladtak a fa előtt, amelyen már csak pár cseresznyevirág volt látható. Az egyik férfi megállt, és meredten figyelte a cseresznyefát. A szemében könnycseppek csillogtak.
– Hát te kitartottál – mondta halkan, de a fa így is hallotta, és szíve majdnem meghasadt a fájdalmas szavaktól.
A férfi továbbment, a fa pedig ismét egyedül maradt.
Egy idő után már nem múlt el nap anélkül, hogy embereket ne látott volna. A nép kezdett felébredni a sokkból, és nekiálltak újjáépíteni az életüket. A kis város hamarosan ismét zsongani kezdett. Akárhányan elmentek a fa előtt, mind megállt, és nézte őt egy darabig. Már egy virág sem volt rajta, de az embereknek mégis reményt adott. A cseresznyefa túlélte a szörnyű katasztrófát, amelyet az emberek azzal magyaráztak, hogy ennek jelentése van. Méghozzá az, hogy soha ne adják fel. Bár rengetegen elvesztették életüket, házukat, rokonaikat, mindenüket…mégis volt remény. Hittek benne, hogy egyszer minden a régi lesz, hogy egyszer megint normális életet élhetnek. És a cseresznyefa többé nem érezte magát szomorúnak. Tudta, miért kellett életben maradnia.
Azóta is sokszor felemlegetik őt, szinte helyi hírességgé vált. A cseresznyefa, amely egyedül túlélte az özönvizet hitet adva ezzel a katasztrófa áldozatainak. A cseresznyefa, amellyel együtt emlékeznek az elhunytakra. A cseresznyefa, amely alatt összesűrűsödött a múlt, jelen és jövő.
A cseresznyefa a következő tavaszon is virágba borult. És onnantól minden tavaszon. És csak azt hirdeti: mindig van remény, nem vagyunk egyedül a világban.