Csíja
Írta: Hepp Béla
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 296
Csíja…
Már úgy olvadni fel a végtelenben,
mint tócsában az eső cseppjei,
mint táguló időt az érzelem, nem,
az értelem felold, ha nem tud dönteni,
és úgy feledni fájdalomba verten
a tökéletlen, szépre éhezőt,
ahogy a köd, az őszi köd a kertem
magába gyűri, mint a messzi kék mezők
ahogy a véges láthatárba törnek,
és úgy maradni csöndnek napra nap,
hogy hit se, büszke önmagam se öl meg,
s hogy semmi nem lehetne nálam boldogabb,
és szállni mint a füst a hajnal árnyán
a páraszürke, rongyos ég alatt,
és sejteni az illatod a párnám
fehér redőiben, s hinni, hogy így marad
már nem tudok, és fáj, hogy nem tudok már
varázslatokból szórni csillagot,
újjászületni képtelen burok vár
éjre éj, és rettegem, hogy egyszer meghalok…