Cseppek
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 394
Cseppek
A délután meleg volt, a hőség láthatatlan, súlyos masszaként borult az ágyra.
A csupasz, fehér falak szemfájdítóan vibráltak az ablakon betűző napsütésben.
Minden testhajlata átnedvesedett. Homlokán az izzadság cseppekbe rendeződött, néhány renitens csepp elindult halántéka lejtőjén, és megült szája sarkában. Mivel mozdulni se ereje, se kedve nem volt, nyelve hegyével itatta fel őket, sósak, langyosak voltak.
Olyan régen nem nyitott rá senki, hogy az ajtót kezdte nem létezőnek, a csupasz fal szögletes díszének tekinteni. Szemei elvándoroltak az átlényegült ajtóról, és inkább az ablakra figyelt.
A kinti világból kivágott kép, színes, néha mozduló festménynek tűnt.
Enyhe fuvallatot érzett a rosszul csukódó ablakon keresztül.
Feltámadt a szél.
Arányérzékét zavarta, hogy a fa dús koronája erősen jobbra billentette a képet, az ujjai bizseregtek a vágytól, hogy megigazítsa.
A magányos játék kezdett irreálissá válni. Az ég még kék volt, de a falomb már beintett az ablakon, és néhány esőcseppet rávert az üvegre. A vihar e korai hírnökei úgy viselkedtek, mint izzadt homlokáról lecsurgó társaik. Míg azok jelenlétét megszenvedte, ezeket csak nézte, vágyódott friss illatuk, hűvös érintésük után. Látta, ahogy nekicsapódnak az ablaknak, fényes csíkot húznak maguk után, versenyt futnak a semmiért.
A kép hirtelen átment sötét, évszázados olajba, repedéseit villámok jelezték.
A cseppek belefúltak a felhőszakadásba, nem voltak külön utasok, melyek másfelé csurognak, tévelygők, és bizonytalanok, kik képtelenek irányt tartani, és a korán érkezők előnye is semmivé lett.
Mikor a képet már teljesen elfedte a leszakadt, égi függöny, felkapcsolta az asztalilámpát.
A fiú halkan kopogott, benyitott, nevető arca visszaadta az ajtó becsületét.
Az ablak vak tükör lett, falnak fordított kép.
A jelenés lassan közeledett, a haja vizes, pólója nedvesen rajzolta ki izmait, kezében egy vihartól megtépázott rózsa.
A párna fehérségétől alig elütő kis arc, elmosolyodott.
A fölébe hajló megcsókolta a száját könnyedén, és elkábította régen nélkülözött, ismerős illatával. A szoba fülledt levegőjét sarokba szorította, a fiú nyomában bezúduló, a megfürdetett kinti világtól jószagú levegő.
A virágot egy pohárba, majd az éjjeliszekrényre tette.
Az hosszú zöld szárán az ágy felé hajolt, és esőtől nehéz, vörös fejével bókolt a lánynak.
A bársonyos szirmok közt megbújó vízcseppek engedelmeskedve a gravitációnak, elindultak a lány felé. A legfürgébbnek odatartotta fehér ujját, az engedelmesen átszállt, végig futott rajta, majd kis vonakodás után elhagyta a puha tenyér apró dombjait, és legördült karján a könyökhajlat felé.
Ott útja véget ért, illúziónyi frissességet hagyott maga után.
A fiú nézte, ahogy játszik, és fájt a szíve milyen sápadt. A lány tudta, hogy figyeli, és fájt a szíve, milyen napbarnított.
– Fociztam a fiukkal. - fogta meg gyengéden a kezét.
Mindig tudja, hogy mire gondolok, szégyenkezett.
– Holnap bejönnek a lányok is, ma vizsgáznak.
– És te?
– Halasztottam, tudod, hogy milyen lusta vagyok.
A nyilvánvaló füllentésre a lány szeme megtelt könnyel, de szapora pislogással kordában tartotta.
A vihar elvonult, alkonyodott.
Az infúziós állvány nyomasztó árnyékot vetett a falra.
Nemsokára kiürül, néztek mindketten az átlátszó üvegtartályra.
A vörös cseppek álmosan futottak a vékony műanyagcsőben, és eltűntek a lány balkarján nyitott, fájdalmas kis kapuban, majd elvegyültek, belesodródtak a fiatal erek áramába.
A fiú a reményt látta bennük, a lány a kegyetlen hadsereget, mely gyenge testében visel háborút. Talán elpusztítja a félelmetes betolakodót, de közben helyrehozhatatlan károkat okoz.
A veszteséglistán, ami korántsem teljes, ott a haja, bőre, gömbölyű mellei, izmos, karcsú combja, a szerelem hajdani, gyönyörű játszóterei.
Nézte a hajlékony csőben feléje tartó, könyörtelen cseppeket, melyek, mint a fanatikus hittérítők, rosszul sáfárkodva az isteni igékkel, ölik a testét, és a lelkét, egy valamikori megváltás reményében.
Mikor az utolsó csepp is révbe ért, hívták a nővért.
Jött sietve, eloldozta a lány gyenge karját a félelmetes pórázról.
Húsz perc múlva vizit. Ide jövünk utoljára. – ígérte szerető szánalommal.
másodközlés